10. fejezet

 

 A napok tovaszálltak, és úgy látszott, hogy az utazásnak már sosem fog vége szakadni. Nils gondolataiban összefolytak a napok, bőre fájt a forró naptól, hiába védte fehér kendőkkel; a forróságtól nem szabadulhatott. Kezdte egyre lázasabbnak érezni magát, hiába ivott amennyit csak bírt, a nap és a szél az utolsó csepp vizet is kiszívta mindenéből.

 A fiú mindegyre kezdte elhagyni magát. Kevésbé ügyelt a dolgaira, betegnek érezte magát, fájt mindene.

 Rozi jó állapotban volt, hiszen ő erre a forróságra született, így cseppet sem viselte meg a naphosszas menetelés, csak a lába fáradt belé. Mivel semmit nem tehetett az emberfiúért, csak a lépéseit szaporázta, hogy minél hamarabb céljukhoz érjenek.

 Este, mikor megálltak pihenni, Rozi így szólt:

- Nils, figyelj ide! Holnap este elérjük Egyiptom határát. Onnantól nem kísérhetlek tovább, mindkettőnkre veszélyes lenne. Keresünk valakit, aki kisegíthetne majd téged, és továbbvihetne a piramisokig. Bizonyára lesz, aki segítsen.

- Miért? Elmész?- kiáltotta a fiú, hisz bele se akart gondolni, hogy kedves barátja itthagyja.

- El, Nils, de hát te is tudtad, hogy nem tarthatok örökre veled. Ez az én otthonom, innentől magadnak kell boldoglnod. De azért ne aggódj! Míg találunk valakit melléd, itt maradok!- bíztatta a sün, ám Nilsnek összeszorult a szíve.

 Tudta, hogy egy napon el kell majd válnia Rozitól, de azt nem sejtette, hogy ilyen hamar és hirtelen jön el az a pillanat.

 Rozi látta, milyen fájdalmas képet vág, hát így beszélt:

- Jaj, ne vágj már olyan fancsali képet! Lehet, hogy utoljára látlak, de nem bánom meg, hogy veled tartottam. Ha újra tehetném, nem cselekednék másképpen.

 Rozi ezzel be is fejezte, és eldöcögött, hogy valami ehetőt keressen kettejüknek. A fiú ott maradt, gondolatai zsongásában.

 Este nem igen beszéltek. Mindkettejüknek megvolt a maga baja.

 Másnap reggel az első aranyszín napsugarakkal keltek, és amennyire csak tudták, jókedvűen indultak az új kalandok elébe. Déltájt meglátták a várost. Nem voltak magas épületei, így csak egészen későn, mikor már közel jártak hozzá, pillantották meg.  Kicsi, öreg város volt- vagy inkább falucska, de nyüzsgött az élettől. Úgy nézett ki, éppen vásár van. Ezt tökéletes alkalomnak gondolták, hogy találjanak valakit, aki elviszi Nilst Gízába.

 A város főterén, ha az annak nevezhető, volt a legnagyobb tömeg. Állatok kiáltoztak, emberek rohantak keresztül-kasul, hangosan alkudoztak, vagy átható tekintettel vizslatták a szőnyegeket, és egyéb használati tárgyakat.

 - Azt hiszem, innentől elválnak útjaink.- mondta Rozi KisNilshez fordulva- Tudod, én nem szeretem, ha ennyi ember szorul össze. Nem érzem magam biztonságban.

 Nils nem tudta mit mondjon. Olyan szerencsétlenül érezte magát, meg hát, nem akart újra egyedül maradni, de értette, hogy az együtt töltött idejük lejárt. Rozira pillantott.

- Izé... Hát, én, ö, szóval… Izé, köszönöm, hogy elhoztál ide. És… Ö… Nagyon hiányozni fogsz nekem.- valamiért nehezen találta a szavakat.

 A sivatagi sün elmosolyodott.

- Én is örülök, hogy megismerhettelek Nils Holgersson. Sok sikert az utadhoz! De tudd, ha bármi szükséged lenne, én mindig itt leszek.

- Köszönöm.- mondta egyszerűen a fiú.

 Rozi megfordult, és sebes lépteivel elindult a visszaúton. Nils nézett utána. A sün egyetlen egyszer fordult vissza. Mosolygott. Bár a fiú sírni szeretett volna, a könnyek mégsem jöttek. Visszamosolygott, és elfordult. Elindult a városi pörgésben, s forgásban, bátran nézett az új kalandok elébe.

 Lépteit a vásár azon része felé vezette, ahol az állatokat tartották. A legtöbbjük teve volt, de akadtak azért egyéb, kisebb fajták is, otthoni tartásra valók.

 Ekkor Nils meglátott egy, a többitől kissé távolabb álló tevét. Egészségesnek tűnt, és valószínűleg a legelégtelenebbnek is. Odfutott hozzá, felmászott a karám melletti lelógó kötélen, és elé plántálta magát.

 A teve érdeklődve nézett rá, majd kellemes, basszus hangján megszólította:

- Mi vagy te, manó, vagy törpe?

- Én kérem? Nils Holgerssonnak hívnak, tisztelettel. Önben kit tisztelhetek?

- El Pata vagyok. Vagy legalábbis, ez a nevem, de nem igen állok szóba a többiekkel. Nem értünk egyet. Őket, ugyanis nem zavarja ez a bezártság, csak én senyvedek itt.

  Nils szeme felvillant. Ez a teve tökéletes útitárs lehet! Kalandra vágyó, de mégis értelmes útitárs. Remek!

- Lenne-e kedved eljönni velem innen? Én kiszabadíthatlak, de cserébe kérnék egy szívességet.

 El Pata elgondolkodott. Ha ezzel az embergyerekkel tart, szabad lehet. De egyáltalán nem ismerte, hogy mik a szándékai, vagymit szeretne tenni. Járt utat nehezen adott járatlanért, még ha az további fogsággal is járt volna.

- Mi lenne az a szívesség?- kérdezte élesen figyelve.

- Igazán annyi, hogy nekem a lehető leggyorsabban Gízába kéne jutnom, ám én egyedül nem tudok ekkora utat megtenni, kellene valaki, akivel tarthatnék.

- Értelek. De mégis, ha veled tartanék, és persze, hogy veled tartok, hogyan szabadítanál meg ebből a kutyaszorítóból?

- Ne izgulj te azon, estére szabadadon, Holdfény alatt nyugszol majd, ezt megígérhetem.

- Elhiszem. Elhihetem? – kérdezte kétkedve a teve.

- El, nyugodtan.- felelte KisNils, mert már volt ötlete, hogy hogyan szabadítsa ki a szerencsétlen jószágot.

 A nap hátralévő idejét beszélgetéssel töltötték. Kiderült, hogy igen hasonlú a jellemük, jól megértették egymást. Ezer, s ezer témáról tudtak beszélgetni, kellemesen telt a délután.

 Nils, hogy éhét elverje, elcsent magának egy kis édes, ragacsos süteménydarabot, és azt eszegette jókedvűen. A hosszú utazás alatt eléggé lefogyott, és már vágyott némi rendes, finom étel után is.

 Amint a Nap a horizont mögé bukott, halvány derengéssé változtatva a tájat, és az első csillagok, mint a szemek, lehunyorogtak a mennyboltról, KisNils alkotni kezdett.

 A tevéket, és egyéb állatokat minden este egy nagyobb, közös részre hajtották, és váltva őrizték a karámot. Nilsnek éppen ezen alapodott a terve.

 Amikor az első pár ember, akinek a feladata volt segíteni az állatok átterelését, megérkezett, különös hangokat kezdett kiadni. Ahogy gondolta, egy-két ember azonnal abbahagyta a karámok kinyitását, így a kapuk tárva nyitva álltak, a reteszek el voltak húzva.

 KisNils ekkor átszaladt a homályosan megvílágított utcán. Az emberek a társaik után kiáltoztak, majd utána eredtek. A karámot eközben senki nem tartotta figyelemmel, így El Pata könnyen, és gyorsan elléphetett.

 Nils még egyszer megmutatta magát az embereknek, majd beszaladt egy kis sikátorba, ahonnan hátulról megkerülve hamar két utcával arréb futhatott ki. Ezt az utat délután találta.

 El Patával a megegyezés szerint a város szélénél találkoztak. 10 perc múltán meg is látták egymást; KisNils felkapaszkodott a teve oldalán, és tevehalálában vágtattak bele a sötétségbe. Fél óra múltán eltűntek nyomukban a város fényei.

 Az éjszakát folyamatos utazással töltötték. Nilsnek szerencséje volt: El Patát Kairóból hurcolták abba a kis városkába, és út közben szándékozták volna eladni.

 Így hát, pontosan tudták, merre kell tartaniuk. A menetelés közben folyamatosan beszélgettek. Mindketten kíváncsiak voltak a piramisokra: még semelyikük sem látott ilyesmit a való életben, bár KisNilsnek volt egy emléke, mikor a tanár matematikaórán a különböző testekről beszélt, így el tudta képzelni, milyen lehet. Legalábbis azt hitte.

 Az El Patával való utazás sokkal kellemesebb volt, mint a Rozival való. Egyrészről, sokkal gyorsabban haladtak, másrészről KisNils kellemesen tudott hűsölni a két púp árnyékában. Szó, ami szó, repültek az órák, igazán kellemesen teltek a napok.

 Egyik nap, (KisNils nem tudta megállapítani, hány óra lehetett) hatalmas kiterjedéső, szürkés-színes foltot láttak megjelenni a szemhatáron. Eleinte nem tudták, mi az, és délibábnak vélték, ám ahogy haladtak tovább az irányába, egyre több részlet bontakozott ki.

 Mire a nap alacsonyan állt, teljes szépségében láthatták kirajzolódni a várost az alkonyi napsugarakban.

 Bár ez még csak Kairó széle volt, lassan dél felé kezdtek kanyarodni

(szerencsére a teve tökéletesen tudta az égtájakat), mert El Pata emlékezett rá egy másik teve beszámolójából, hogy a piramisokat a város déli fertáján kell keresni, megkerülvén egy kis lakott városnyúlványt, és onnan visszafordulni északnak; de a folyó Líbia felé eső partján, ami nekik hatalmas szerencse volt, mert különösen festett volna egy szabadon sétálgató teve egy híd közepén a dugóban.

 Az éjszakát egy kis facsoport mellett töltötték, majd reggel újult erővel tovább indultak. Végre látták a célt, amiért oly sokat utaztak.

 Nilsnek mindemellett gyakran eszébe jutott a manó utasítása, amit a vonaton adott:

  „Ha a piramisokhoz érsz, döngetsd meg ötször a középső piramis legfényesebb csillaga felé eső sarkát, és kinyílik számodra a bejárat Amohadokhoz…”

 Elhatározta, hogy aznap este megfigyeli, melyik a legfényesebb csillag az égen. Remélte, hogy tiszta, csillagfényes éjszakát kapnak az égiektől

 - Szerinted meddig jutunk ma, El Pata?- kérdezte kíváncsian a két púp közül a tevét.

- Nils, hidd el, holnap este már a piramisoknál fogsz állni, és döngetheted addig a csücsküket, amíg meg nem unod!- kacsintot rá vissza a kétpúpú.

- Rendben!- nevetett a fiú- Úgy legyen!

 Aznap tovább haladtak, mint tervezték, így már kora délután tábort vertek, és pihentek. Ettek is, ittak is, míg le nem szállt az éj. Ekkor Nils kisétált egy szabad kis területre, és elkezdte vizsgálni a csillagokat.

 Hamar meglelte, ami neki kellett. Csodaszép, felhőtlen, tiszta idő volt, vagy egy órát bámulta a csillagokat, mikor a teve szólt neki, hogy le kellene pihennie, holnap nehéz napja lesz.

 „Hát, még milyen!” -gondolta Nils, és visszaszaladt hozzá. Elővette takaró- zsebkendőjét, és a vállára borította. Az álom észrevétlenül, és gyorsan nyomta el.

 A reggel túl hamar érkezett, így engedtek maguknak egy kis lustulást. Utána feltápászkodtak, rendbe szedték magukat, és újra útnak indultak.

 Dél előtt nem sokkal visszakanyarodtak az északi irányba, és ekkor pillantották meg először a piramisokat. A fiú első gondolata az volt, hogy milyen picik, ám mire a közelükbe ért látta, hogy még emberi mérettel is hatalmasak.

 Ámulva tekintett fel a hatalmas, úgyszolván munumentális építményekre. Szemivel megkereste a középsőt, majd egy takarásban lévő helyen letelepedtek. Az odáig tartó utat úgy saccolták, hogy már nem lehet fél óránál több.

 Amint a nap lenyugodott, és megpillantották az első csillagot, útnak indultak. Még a tervezettnél is hamarabb odaértek, ám megbeszélték, hogy a piramisnál El Pata leteszi KisNilst, és hajnalban megy érte, mert féltek, hogy valaki meglátja az egyedül álldogáló tevét, és a végén elfogja.

 A lényeg, hogy itt KisNils leugrott a teve hátáról, elbúcsóztak, és futva indult a piramis sarkához: ez egy jó 20 percébe beletellett, de csak odaért.

 Az oldala szórt, kapkodta a levegőt, de nem akart pihenni. Felkapott egy akkora követ, amit még elbírt, majd kimért mozdulatokkal a sziklatömbhöz csapkodta egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, s egy nagy nyögés közepette ötödszörre is.

 Hátrált pár lépést, megtörölte a homlokát. A csillagok fényében egy rést vélt megpillantani a fölsőbb sziklatömbsoron: belőlről halvány derengés áradt.

 Végigfutott rajta a félelem. Van, amikor az ember azt gondolja, hogy bármire képes, ám a tettek mezején inába száll a bátorsága. A fiú is így érezte magát.

 Bár nem tudta, miféle újabb kalandba, vagy veszedelembe sétál, erőt vett magán, és felkapaszkodott a bejárathoz. Kimért léptekkel indult befelé. Nem tett meg sok utat, és a bejárat bezárult mögötte. Bár viszonylag tágas térben állt, elfogta a bezártságtól való rettegés. Szíve hevesen vert, ám ő elindult előrefelé. A halvány lámpák fénye kísérte őt útján, míg el nem nyelte a homály.

11. fejezet

 

 A folyosó egyenesen a piramis közepe felé tartott. Az út hosszú volt, ám valamilyen rejtéjes okból fáklyák függtek a falon, mintha direkt a fiú fogadására lettek volna elhelyezve,

 A menyezet viszonylag magasan volt: egy alacsonyabb termetű ember éppen fel tudott volna egyenesedni benne. A falak ugyanolyan sziklákból voltak kivájva, mint a külső kőtömbök, csak úgy nézett ki, hogy belülről még érdekes vésetekkel díszítették.

 Ha KisNils ismerte volna a hieroglifa-írást, elámult volna az alkotásoktól. A szeme előtt pergett volna le Egyiptom egész történelme, olyan alapossággal, amiről ha a tudósok és kutatók tudtak volna, öltek volna érte.

 Szóval, a fiú nem igen vett tudomást a remekekről, amelyek előtt elhaladt. Tulajdonképpen teljesen lekötötte a félelem, és az, hogy ki, s milyen lehet a titokzatos Amohadok.
 Egyszer csak hirtelen kanyart vett a nyílegyenes folyosó balra, és egy kisebb járat folytatódott arrafelé. Egyetlen út lévén arra felé tartott. A lámpáknak itt sokkal melegebb fénye volt, és a levegő is érezhetően langyosodott. Nem sokkal később nyitott átjáróra lelt a bal keze felé: benézett, de a terem üres volt, sötéten, hidegen ásított.
 Továbblépdelt. Minden apró neszre összerezzent, ha a szél meglebbentette a fáklyák fényét, a hátán a hideg futkosott.
 Ismét egy átjárót pillantott meg, és oda is betekintett. Ez már határozottan mutatta, hogy van a piramisnak lakója: hatalmas könyvespolcok sorakoztak a falak mentén, díszesen illusztrálva, sorba rendezve.
 KisNils halkan bekiáltott:
- Elnézést, van itt valaki?- de a hangja határozottan remegett.
 Miután fél percen belül senki nem felelt, és a teremben nem volt hely, ahová látszólagosan el lehetett volna bújni, visszatrappolt a folyosóra, és sűrűn hátranézve indult tovább a keresésben. Olyan érzése van, hogy hátulról figyelik, de sose látott senkit, mikor hátrapillantott.
 Lassan kezdte elveszíteni az időérzékét. Nem tudta, hogy percek, vagy órák hosszat rója ezt az egyenes járatot.
 Gyaloglás közben egyszer állt meg, ivott eg keveset, és bekapott pár falatot, hogy az erejét visszaszerezze.
 Egyszer csak meglátott valamit, a folyosókét oldalába vájva: oldalt egy boltíves átjáró nyílt, míg balra egy föggönnyel fedett átjáról. A boltív felett a 3-mas szám állt, a függöny fölött a 4-es.
"He-he, még humoruk is van, hisz számozzák az ajtókat!"- gondolta KisNils, és belépett a hármas nyíláson.

 A szája nyitva maradt a csodálkozástól: gyönyörű, otthonos terem volt ez is, csakúgy, mint a könyvtárszoba, ám ez a hétköznapokra volt berendezve: süppedős szőnyegek borították a padlót, a sarokban régi festőállvány állt, rajta színes vonalak. A fiú nem tudta eldönteni, mit ábrázolhat, de érdekesnek találta.

 A szobában kellemes, levendula illat uralkodott, egészen megnyugtatta az ifjút.

 Ám, még itt sem találta, akit keresett. Kilépett a hármas szobából, balra tekintett: itt volt a járat vége, Amohadok már csk az utolsó, függönnyel eltakart negyedik teremben lehetett.

 KisNils elhúzta a függönyt, és eltátotta a száját a csodálkozástól. Hatalmas barlangterembe került, amelnyek gyönyörű, simára csiszolt falait a palafonig azok a különös festmények díszítették, amiket Nils az előző teremben látott.

 És a jobb oldali fal előtt, keskeny létrán apró emberke állt háttal a fiúnak, és nyujtózkodott hogy kicsi sárga színt adjon egy nagyobb, zöld árnyalatú vonalnak.

 Nils úgy érezte, a félelme semmivé foszlott. Ez az emberke egyáltalán nem tűnt se szörnyűnek, se ártó szándékúnak.

 Egyszer csak a Piramis Őre a fiú felé fordította atekintetét. Eleinte döbbentnek tűnt, majd szélesen elmosolyodott, és elkezdett lemászni a létráról.

 Mindeközben Nils a kinézetén töprengett. Látszott, hogy a manó nem rövidtávon tartózkodik itt: piros-fehér csíkos térdzoknit viselt mamusszal, sötétzöld térdnadrágot, de ezt valószínűleg a festés miatt, mert tele volt foltokkal, lenge kötött pulóvert, és a fején bojtos sapkát. Hosszú, derékig érő szakállát a mellényzsebébe tűrte, jégkék szeme vidáman csillogott.

 Nils rámosolygott.

- Jó napot! Kihez van szerencsém? – kérdezte boldogan a kis, vékony manó.

- Jónapot, kérem, Nils Holgersson vagyok, és Västra Vammenhögből jöttem.

- Valóban? És az hol van?- kíváncsiskodott élénk szemekkel.

- Svédországban. Ó, elnézét, ugye ön Amohadok?

- Általában így hívtak, akik erre tévedtek, de közel háromezer év óta te vagy a negyedik látogatóm, így hát nem mondhatni, hogy sok barátom lenne. Mindenesetre, nyugodtan tegeződhetünk, ha gondolod.

 Nils kicsit megilletődötten állt, majd bólintott.

 Ezek után Amohadok átinvitálta Nist a harmadik szobába, és leültek a süppedős szőnyegre.

 Beszélgettek mindenféléről, többekközött arról a három látogatóról is, aki Nilset megelőzve járt itt. Az első, egy idős nő volt, és véletlen találta meg a bejáratot, és ismerkedett össze Amohadokkal, ám nem maradhatott itt soká, és többé nem találta az utat vissza.

 

 

 A második egy férfi volt, akit üldözői kergettek a piramis felé éjnek évadján, és a titokzatos mesében reménykedve utoljára, megdöngette a kaput, hogy nyíljon meg neki a szikla a piramis őréhez.

- Az bizony szomorú este volt, fiam…- sóhajtott Amohadok. – Az az ember már félig megtébolyodott, mire hozzám ért. Nem tehettem mást, szállást adtam neki, és egy időre magára hagytam. Mikor bementem, hogy megnézzem, a szoba sarkában feküdt. Félelmében véget vetett az életének a szerencsétlen. Azóta nem létezik az ötödik terem.  Ott állt, ahol a folyosó végén most egy téglafal emelkedik. Eltemettem a szerencsétlen nyomorultat, és bezártam a termet, nem hozott volna mást, csak balszerencsét.

- És ki volt a harmadik?- érdeklődött Nils, őt inkább ez a személy érdekelte.

- Ohó, ez már érdekesebb eset, fiam! Na, de várj csak, rögtön mutatok valamit!- azzal meglepő fürgeséggel felpattant, és eliramodott a folyosón. Alig 10 perc múlva vissza is érkezett, hóna alatt egy börkötésű könyvecskével.

- Ez micsoda?- kérdezte a fiú, és a feléje nyújtott kötetért nyúlt.

- Ez annak a nőnek a naplója, aki alig 300 évvel ezelőtt itt járt nálam. Az ő kalandja igen érdekes, majd nézz bele a könyvbe,

- Azt fogom tenni!- ígérte Nils, és letette maga mellé a könyvecskét. Hiába volt akkora, mint egy kis zsebfüzet, mégis a fiú válláig ért. – Szóval mi is történt ezzel a nővel?

- Oh, igen, már mondom is…- azzal mesélni kezdett.

 A történet szintén onnan indult, hogy látogatója érkezett. A hölgy csinos volt, és láthatólag nem veszély vagy a véletlen kergette ide.

 Amohadok szintén a sziklatermet festegette, mikor ráköszönt. Természetesen őt is vendégül látta, együtt töltöttek pár órát.

 Ezek után a hölgy emesélte a látogatása okát, és segítséget kért a manótól, hogy eleget tehessen egy régi iratnak, miszerint egy különleges anyagot Szicíliába kell vinnie, hogy később majd felhasználhassák a jövőben.

 Mivel a lány olyan értelmesen és kedvesen kérte, Amohadok megértette, hogy segítenie kell rajta.

- Mégis mit adtál neki oda?- kérdezte KisNils gyanútlanul.

- Hát, fiam, elég ritkán terem az ilyen dolog a kertek alján. Ez egy különleges vörösrézérc, bizony, különleges tulajdonságokkal.

- Óóó…- sóhajtott fel Nils.- Tudom, miről van szó. Nekem is erre lenne szükségem. Tudod miért?

 A manó persze nem tudta, pontosan mire jó az érc, így érdeklődve hallgatta végig a fiú beszámolóját arról a hatásról, amit az érc tud gyakorolni az átok ellen.

- Hát, fiam, akkor igazán szerencsés vagy!- mosolyodott el a manó.

- Miért lennék? Azt mondtad, az a fiatal nő elvitte magával az összes ércet, ki tudja hová! Ez nem szerencse!

- Dehogynem, fiam, éppen az! Nem mondtam, hogy nem tudom hová vitte! És éppen ezért van szerencsénk!

 Ezután Amohadok elmagyarázta, hogy a rézérc bár már tényleg nincs itt, csak az első teremben látható a helye, a sarokban egy kis sötét állványon, ami valószínűleg nem tűnt fel a fiúnak, de pontosan tudja, hol van, és ha az ifjú siet, meg is kaparinthatja még, ugyanis a régi irat szerint az érc minden évben egyetlen egy vöröslő pirkadatkor bukkan a tenger felszínére, és akkor is csak száz percre!

  Nilst teljesen felpörgette a gondolat, hogy meglelheti az ércet, pedig az utóbbi percekben úgy gondolta, hogy minden oda!

 Megkérdezte a Manót, hogy merre menjen, és hol, hogyan keressen, majd mit tegyen, ha megleli a fémet. Amohadok készségesen elmagyarázta neki, majd tanácsolta a fiúnak, hogy olvassa át a fiatal nő naplóját, mert abban is le volt írva az egész eredeti papirusznak a szövege.

 Ezek után, bár a fiú megkedvelte a manó társaságát, el kellett indulnia vissza El Patához, hogy odaérjenek a kijelölt napra, mikor az érc a felszínre bukkan.

 Amohadok úgy határozott, elkíséri a fiút a kijáratig. Míg sétáltak, beszélgettek.

 A fiú megkérdezte, hogy nem akar-e manó vele tartani, de az nem tehette: arra volt hivatott, hogy a piramist őrizze, és sose hagyhatja el azt.

 Nils sajnálta érte, de nem tehettek semmit, így annyiban hagyták a dolgot. Hogy valamire figyeljenek, megkérdezte Amohadokot a festményeiről:

- Láttam azokat a hatalmas festményeket a barlangnyi teremben. Meg tudnád mondani, mit ábrázolnak?

- Ó, hát fiam, tudod, én nem hagyhatom el sosem a piramis, de mindig érdekelt a kinti világ. Mint láttad, hatalmas könyvtárom van, és néhányban találtam kis festéseket hatalmas erdőkről, jeges tájakról, és gondoltam, megalkotom őket, hogy mindig nézhessem, amikor kedvem tartja. Mondd meg: hasonlítanak azokra a valós tájakra, amelyek a piramison kívül vannak?

- Hasonlóság van közöttük.- felelte KisNils tapintatosan, és elmosolyodott, hogy a manó milyen kedves formában próbálja pótolni az elveszett, sose látható világot.- És mondd, soha nem hagyhatod el ezt a piramis, biztosan?

- Fiam, megvallom: egyszer elhagyhatom. Az lesz az én utolsó utam. Ha én többé nem leszek már itt, a piramis összedől, s én hamarosan szertefoszlok. Én vagyok maga a piramis lelke, de ha ennek meg kell lennie, hát akkor megnézem a csillagos eget és a napsütötte erdőket! Hidd el, nem lesz szomorú.

- Kívánom, hogy így legyen!- sóhajtotta Nils, majd szótlanult haladtak tovább.

 Mikor meglátták a kijáratot, Amohadok megállt. KisNils szintén. Egymásra néztek, majd a manó így szólt:

 - Nils, attól tartok, ez az utolsó alkalom, hogy láttalak. De örülök, hogy megismertelek, igazán nagy válozás 300 év óta.

 

Emlékezz, mit mondtam, mikor meglátod a fémet! Tudod, mit kell tenned! És én most adok még valamit, amre szükséged lehet az utadon!- azzal a fiú kezébe nyomott két kis méretű tárgyat, majd súgott a fülébe pár szót. Nils bólintott, majd elindult kifelé.

 Az átjáró kitárult. Hátranézett Amohadokra, ám az nem reá pillantott, hanem a szeme előtt kitárulkozó, hajnali horizontra. Szeme sarkában könnyek ültek az örömtől. A fiú kilépett a szabdba, és a sziklafal elnyelte a szeme elől a manót.

 Nehéz szívvel sóhajtott, és lemászott a szikláról. Elindult, hogy megkeresse El Patát,

 A kijelölt helyen találkoztak is. A fiú, csodálkozott, hogy ilyen rövid idő telt el bennléte alatt, ő sokkal többre emlékezett.

 Miután felmászott a teve hátára, részletesen elmesélte, mi történt vele.

 Mindeközben sebesen léptettek: a fiúnak egy tengerparti városba kellett jutnia, hogy felszálhasson egy Szicíliába tartó hajóra.

 A teve készségesen elvitte ode is őt. Az utat pár nap alatt megtették, így a fiúnak bőven volt rá ideje, hogy odaérjen arra a helyre, ahol a rézércnek lennie kell.

 Nem sokkal egy nagyobb város határa előtt, éppen mikor hajnalodott, El Pata így szólt a szendergésből ébredő fiúhoz.

- Nils, innentől egyedül kell tovább menned: nem akarom kockáztatni, hogy ismét elfogjanak. Örülök, hogy megismerhettelek, ha bármikor szükséged lenne rám, csak keress fel, számíthatsz rám!

- Köszönök mindent neked! Ha te nem vagy, biztosan nem értem volna időben ide! Meg tudnám hálálni valahogy?

- Nem kell meghálálnod, Nils. Csak szerezd meg azt az ércet, és az elég hála lesz mindenkinek északon. Szerencsés utat kívánok neked!

- Köszönöm! Vigyázz magadra!- mondta a fiú, majd az út szélén elindult. El Pata a másik irányba fordult, és hamarosan elnyelte őket a láthatár a másik szeme elől.

 A városban KisNilsnek órákat kellett bolyongania, mire talált egy hajót, ami jó irányba tartott számára. Mikor senki nem figyelt oda rá, felszökött az este 9-kor indulni szándékozó vízi alkalmatosságra, de előbb keresett magának némi élelmet a többnapos utazásra.

 Este a hajó a kellő időpontbn elindult, gyorsan szelte a habokat. Bár egyedül volt, ám most célirányosan tartott visszafel arra, amerről érkezett, csak más útvonalon.

12. fejezet

 

 A hajó még alig egy napja volt úton. Nils igazán élvezte az utazás eme formáját, csendes, gyors, békés, én hűvös volt. Akkor evett- ivott, amikor csak akart, nem kellett idegeskednie Konigunda, és egyéb hátráltató tényezők miatt, és ha egy kis luxusra vágyott, akkor leszökött a hajókonyhába, és elemelt pár finom falatot.

 Rá is fért egy kis plusz súly. Az utazás előtt sem volt kövér; tulajdonképpen se túl erős, se túl kitűnő nem volt fizikailag, csupán egy átlagos, egészséges kamasz.

 Az út során azonban ez rohamos gyorsasággal megváltozott. Mindamellett, hogy rengeteget fogyott, főleg az utóbbi sivatagban eltöltött hetek után, igen meg is erősödött. Ennek bizony még haszát veheti majd, későbbi életében, legalábbis úgy vélte.

 De a lényeg, hogy ha tehette, nem volt rest megtömni a hasát, főképp, mert itt megtehette.

 Unalmas perceiben, mikor egy oldalsó, zártabb kis részében tartózkodott a hajónak, amit lakhelyéül választott a békéssége miatt, a gondolatai Gergőre, Makkára, Rozira és a szüleire ugrottak.

 „Vajon mit csinálhatnak most? Keresték, mikor eltűnt? Anyukája biztosan elsiratta már.”

 Ám ilyenkor mindig megrázta képzeletben magát, és határozottan gondolta: „Majd hazaérek, nem kell aggódni miattuk!”

  De nem hagyta nyugodni a gondolat, milyen érzés lehet a szüleinek az ő hiánya.

 Aznap estefelé éppen kinn ücsörgött az egyik biztonsági korlátot átölelve a hajó szélén, nézte az alatta hullámokat vető, csillogó, halványvörös színű vizet. Egyszer csak, mintha a semmiből keletkezett volna, ismerős, halk hangot vélt hallani jobb felől, ám nem láthatta, hogy valóban az adja-e ki a hangot, amire gondol, vagy sem, mert a hajóépület eltakarta a szeme elől.

 Felpattant, és óvatosan, hogy a vízbe ne zuhanjon, végigszaladt a hajófedélzeten, a másik oldalra.

 A hajótól nem messze egy, a Makka csapatához tartozó fiatal lúd körözött. Mikor meglátta kisNilst integetni, bólintott, és elrepült.

 A fiú nem értette, hová megy, de tudta, nem felejtkezett meg róla. Körülnézett, és ekkor vette észre, hogy nem messze a hajótól szárazföld emelkedik. Valószínűleg kicsiny sziget lehetett, és a parton ott sütette magát az egész lúdcsapat.

 Alig telt bele pár pillanat, és Gergő Nilshez is érkezett. A hátára kapta, és mielőtt bárki észrevehette volna őket, elröppentek a tovasikló járműről.

 Nils meglepődött, hogy itt találta a ludakat - vagyis hogy ők találták itt meg. Kérdezte Gegőt, de ő csak mosolygott, és mondta, hogy majd elmesélik, ha leszálltak.

 A csapat ismételten üdvözölte a Nilst. Tulajdonképpen mindenki örült már, hogy meglett a fiú, bár élvezték, mert ezen a kis ember ritkán járta szigeten tölthettek szép időben három készszerpihenőnapot miatta.

 De ne rohanjunk ennyire előre. A köszönések, ölelgetések után Makka magyarázni kezdte Nilsnek hirtelen ittermettüket.

- Tudod Nils, miután eltűntél, egy ifjú sünt küldtünk a keresésedre. Nem tudom, megtalált-e téged, vagy milyen úton, merre jártál: majd be kell számolnod nekünk róla.

- Igen, találkoztam Rozival, egészen sokáig együtt mentünk. Nagyon kedves volt velem.

- Örülök. No, hát nekünk eközben problémánk akadt bizony egy másik csapattal, és ez késlekedésre késztetett minket sajnos. Nem találtuk már sehol a nyomod, mintha a Föld nyelt volna el.

- Igen, az meglehet, mert egy darabon El Patával utaztam tovább. Csak a kikötővárosban váltam el tőle.

- El Pata? Hát ő meg kicsoda, Nils?

 A következő pár percben KisNils mesélt a csapatnak, hogyan menekítette meg a tevét a fogságból, majd hogy hogyan menekültek a piramisokhoz.

- Igazán nagy kalandor vagy te, emberfiú!- nevetett Makka- Mindenkit megtalálsz, akire szükséged van, hogy segítsen neked!

- Igen, szerencsém volt.

- No, és bejutottál a piramisba? Találkoztál Amohadokkal?- kérdezett közbe Gergő.

- Természetesen be. Amohadok nagyon kedves volt velem!

- Majd mesélsz nekünk arról is, de jelenleg a lényeg, hogy megszerezted-e a vörösrezet, amit kerestünk?- kérdezett Makka közbe hirtelen.

- Nem, nem találtam. Éppen ezért vagyok itt. Meg kell szereznem, és két nap múltán a Szicilíai partoknál kell lennem hajnalhasadtakor, különben minden kárba vész!

 Makka nem aggódott ezek után. Tudta, hogy lendületes tempóval jószerével egy nap alatt odaérnek majd innen.

- És tiveletek mi volt? Hogy hogy itt vagytok? Annyira kicsi az esélye, hogy ez véletlen legyen. Nem, ez biztosan szándékos.

- Igazad van, Nils. Rád vártunk.

- Honnan tudtátok, hogy itt leszek?

- Ó, Nils, Frici mondta nekünk nem sokkal ezelőtt, hogy erre fogsz jönni, és nekünk itt kell várnunk rád. Mielőtt megkérdezhettük volna róla, eltűnt, mint a kámfor, de megvitattuk a dolgot, és úgy véltük, jó megvitatni a dolgot.

- Ó, az álszent!- kiáltott fel Nils - Hiszen akkor, tudta, hogy az érc nincs is ott, és feleslegesen tettem meg annyi utat!

- Nils! Ne dühöngj, nem tehtsz mást! De most induljunk, a Szicíliai partokhoz kéne érnünk holnap délre, és az azutáni hajnalon elmondásod szerint megkaparintjuk a vörösrezet!

 A fiú a lúdra mosolygott, majd Gergely nyakába kapszkodott, és felszálltak. Lenézett a hajóra, és ekkor eszébe jutott valami kellemetlen!

- Gergő! Utólérjütk a hajót, le tudsz tenni rá? Nagyon fontos lenne!

- Mi az, Nils? – kérdezte a lúd igen riadtan.

- Ott maradt a hátizsákom! Abban van mindenem!

 Gergő ekkor gyorsan előreszállt, csak Makkának kiáltotta oda, hova mennek, és 15 perc múlva Nils a táskáját átölelve tért vissza vele.

 Egész végig a külön töltött időről beszélgettek.

 Másnap reggel Nils az ég aljára tekintett, ahol hatalmas, fehér felhők fodrozódtak. Ha holnap ugyanilyenkor esne, az bizony nagyon megnehezítené az érc megkaparintását.

 A nap folyamán azomban nem esett; néha egy- egy kis dörgés hangját sodorta feléjük a szél, de a kellemes idő megmaradt, és volt rá remény, hogy reggelig kitart. Amúgy, nem igazán volt semmi teendőjük már aznapra. Mivel egész éjszaka utaztak, már csak néhányuk volt ébren, de már ők is félig az álmok birodalmát rótták. KisNils nem zavarta meg őket, hiszen lényegében miatta kellett ennyire siettetniük az iramot. Ennyi kijárt nekik.

 Egyedül vacsorázott aznap, hiszen senki nem volt olyan álapotban, hogy vele egyen, vagy csak beszélgessen. Néma csend honolt, csak egy-két tücsökciripelés rezgette meg a levegőt. A fű halk zizegése közben a fiú is elbólintott. Hamarosan az igazak álmát aludta ő is.

 Még sötét volt, mikor Makka felkeltette. Nagyon csendben voltak, úgy vélték, csak hárman mennek oda a hajnali eseményhez: Makka, Gergely és Nils.

 Nesztelenül felszálltak, és a víz felé igyekeztek. Alig értek ki fölé, mikor a hajnal első vöröslő sugarai fénysávot vetettek a fodrozódó hullámokra kísérteties színt adván nekik. Körülnéztek, de sehol nem lelték az átjárót, márpedig az csak 100 percig volt látható az érccel együtt.

 A szicíliai vizeket semmi nem zavarta, mikor…

- Nézzétek, ott!- kiáltotta Gergő, és fejével egy közel mérföldnyire eső pontra mutatott.

 Villámgyorsan repültek oda, s valóban! A tenger, a fizika törvényeivel dacolva mintegy üveghenger lenne, elhúzódott egy körben, így száraz lábbal, és szárnnyal szálhattak le a tengerfenékre, ahol egy kőrakás közepén csillogott-villogott gyönyörűségesen az érc.

 Nem is igen késlekedtek: féltek, hogy az átjáró bezárul, és a víz betemeti őket, hogy emlékük is csak hírből marad, így amint Nils az előre kiürített táskájába gyömöszkélte a meglepően nehéz ércdarabot, már röppentek volna fel a felhőtlen ég felé, ám a kőrakás mögűl két apró, vizi törpe lépett elébük, és nagyon meglepő, magas, lágy hangon szóltak hozzájuk:

- Ha az érc kell nektek, vihetitek, de lőbb fizessétek meg! Ha nem teszitek, a víz elnyel titeket, mielőtt szökni próbálnátok.

- De hát nincs semmink, amivel fizethetnénk nektek!- mondta Makka tárgyilagosan.

- Ha nincs fizetség, akkor ég veletek. Ha itt hagyjátok az ércet, szabadon menekülhettek: ennyi kegyelmet adunk, mert lám: gyermeket hordozol a hátadon. De ne hidd, hogy a te életedet kíméljük, uram.

- Ó!- kiáltott fel Nils.- De hát nálam van fizetség!- magyarázta kapkodva, és a táskája oldalzsebébe túrt, remélve, hogy azt nem takarította ki.

 Szerencséje volt. A keze két viszonylag apró, fémszerű tárgyat talált. Előhúzta őket a táskából, és a közelebb álló vízitörpének nyújtotta.

- Hol szereztél te ilyet, gyermek!- kiáltott kikerekedett szemmel a másik, miután szemügyre vette a két ötvenbanis pénzérmét.

- A Piramis Őre, Amohadok adta, és kérte, hogy használjam fel, mikor jónak látom. Ez kellő fizetség lesz az ércetekért?

- Kellő, bizony! Nem is lehetne szebb ajándék ennél! A népemnél ősi hagyomán ilyesféle pénzeket gyűjteni, de még soha, senki nem kínált nekünk két ötvenbanisat az évezredek alatt, amióta őrzünk itt különböző tárgyakat.

- Most fogjátok a fémeteket, és induljatok! Minden ismert és ismeretlen istenség áldjon téged érte, fiam!- mondta a másik törpe, majd az ötvenbanisokat mint holmi kisgyermekeket, óvatosan fogva visszavonultak a szikla mögé.

 A két lúd és KisNils azonnal elhagyták a két ütődött manó tanácsára a helyet.

Az átjáró nem zárult be mögöttük, mint a mesében és a kalandfilmekben. Még vagy 30 percet köröztek mellette, mikor, mint egy parancsra, a víz elvesztette merev tartását, és kecses, fehéren tajtékzó hullámokat vetve roskadt össze. A kőemelvény is eltűnt a szemük elől, a hullámok is lassan lenyugodni látszottak. Ekkor a nap már vidáman pislogott a horizont felett a fejükre, aranysárga, meleg sugaraival biztatván őket a folytatásra.

 Mostmár csak az a feladat maradt, hogy visszatérjenek a fagyos északra, és megtörjék az átkot ezzel a kicsiny, de súlyos fémmel.

 Ó, de mégis hogyan?!

13. fejezet

 

  A rézérc birtokában már azon kellett gondolkodnia a fiúnak, hogy hogyan jusson haza, a kies Svédországba, hogy felhasználja az ércet. Mivel ez a fajta fém minden tekintetből különleges volt, nyilvánvaló, hogy jóval nagyobb súllyal rendelkezett, mint a közönséges fajták.

 Ha még emlékszünk rá, a fiú a kiürített hátizsákjába tömködte a fémet, mikor megszerezte. Hogy most pontosítsuk, nemhogy tömködte, de gyömöszölte, szuszakolta, szorította, préselte bele, és a varrás majd’ elszakadt, úgy feszült a súly alatt.

 Most, immár itt ült újból a lúdcsapattal a jó meleg szicíliai partokon, ruhái és egyéb apróságai egyenként kifektetve maga mellet, gondolkodóba esett, hogy hogyan helyezhetné el ezt a sok szükségtárgyat a hosszú, nagy utazása előtt.

 A fiú lassan már eljutott arra a pontra, hogy különösebben el sem keserítette a gondolat, hogy újra egyedül kell folytatnia az útját, mert a lúdcsapat a félelmük miatt nem hajlandó északabbra repülni az átokkal szemben. Ebből a tényből egyenesen következik, hogy Nilsnek egyedül kell hazajutnia, vagy legalábbis az északi tengerpartokig, ahol már dúl az átok, hogy megállíthassa, mielőtt a meleg, napfényes területek is kifakulnának, és eljegesednének.

 Az egyetlen probléma visszakanyarodván, csak a súllyal volt. Úgy határozott, hogy akkor jár a legjobban, ha a ruháit visszapakolja a táskájába, és az ércet a hímzett zsebkendőben hurcolja tovább, még ha az külön akadályozó tényező is.

 A fiú úgy tervezte, hogy már másnap útra kél Gergellyel, aki átrepül vele a csizma sarkáig, ahonnal már jószerével maga is tudna boldogulni.

 Mindehhez persze szüksége volt némi élelemre is, így a délutánt azzal töltötte, hogy egy közeli kis falucskában beszökött egy-két házba, és elemelt egy kevés élelmet. Lehet más a tettét lopásnak tartanám, és ő se tiszta lekiismerettel tette, de egyrészről megnyugtatta a tudat, hogy olyan keveset vett el, amit a gazdasszony tán észre sem vesz, és nem miatta fognak éhezni, másrészről, mert igen-igen korgott a gyomra, és az éhség bizony nagy úr: a legbecsületesebb embert is tévútra vezetheti, ha egyszer az éhfarkas a gyomrába mar.

 A délután ezekkel a feladatokkal telt. Arra még kimondottan ügyelt, hogy az egyik házban találjon valamelyféle zsinórt, vagy cérnát, mert a hosszú utazás bizony eléggé elnyűtte a cipőfűzőjét és félt, hogy hamarosan tönkremegy neki.

 Éjszaka igazán jól aludt. Másnap már hajnalban felkelt, és elbúcsúzott a csapattól, de megígértette velük, hogy hamarosan viszontlátják egymást.

 Az út a csizmára szép időben telt, langyos szellő fújdogált. Nils, amennyire vissza tudott félig átszundított földrajzóráira emlékezni, úgy gondolta, hogy ezen a tájon sokkal melegebbnek kéne lenni, még ha tél is van. Úgy nézett ki, hogy az átok már közelít ehhez a mediterrán területhez is. Az északon élők valószínűleg mind hibernálódtak az átokban; állítólag akit utólért nem meghalt, hanem megfagyott, de nem véglegesen. KisNils elhessegette a gondolatot, hogy mi lehet a szüleivel. Ők nem kerülhették ki az átkot.

 Este előtt, mikor még halványan derengett a Nap a horizont felett, leszálltak az olasz csizma orránál lévő kis város közelében, Pellaronál. Úgy gondolták, Nils innen már találhat hajót, vagy valami járművet, amivel északra utazhat biztonságos körülmények között.

 Gergely, bár házi lúd lévén jobb genetikai állománnyal rendelkezett a vadludakénál olyan téren, hogy sokkal hidegvérűbben tudott gondolkodni forró helyzetekben is, ige