14. fejezet

 

KisNils feltekintett a jobb válla mellett magasodó sziklafalra. A hegy zordan tekintett vissza rá.

Már napok óta meneteltek, egy forgalmasabb út közelében haladva, kitartóan észak felé, ám ez a táj egészen más volt, mint a sivatagi vándorút mind Rozival, mind El Patával töltött része.

Ahogy hagyták maguk mögött a változatosabbnál változatosabb tájakat, szemmel láthatóan, könnyen érezhetően tapasztalhatták is: az átok közelít a mediterrán völgyek lankái felé.

Reggelente zúzmarás fűben ébredtek, hűvös szelek jártak, az égen, mint a tollpihe, tovarohantak a felhők a süvöltő, magas orkánban, a szél akarata szerint játszadozva, terelgetve. Igazán mesés látvány volt.

A másik észrevétel kellemetlenebbnek bizonyult: a táj arculata, bár fokozatosan változott, egyre magasabb hegyek közeledtét mutatták, és a fiú is, teve is tudta egyaránt, hogy kemény hidegek várhatnak reájuk, mikor át kell kelniük rajtuk.

Mindezek ellenére pozitívan álltak az utazáshoz, hisz élelmük volt kellő, a fiú meleg ruháknak és takarónak se volt híján, tulajdonképpen nem lehetett oka a panaszra.

KisNils leemelte a tekintetét a sziklafalról, és megkereste a Napot. Nem sokkal állt a horizont mögé bukás előtt, így el kellett gondolkodniuk, hogy hol töltsék az éjszakát. Ha tehették, védettebb helyre húzódtak vissza, kis facsoport mellé, esetleg sziklák tövébe. Az ok, amiért nem maradhattak pillanatnyi helyükön, a fal meredeksége, és a szélirány volt.

A szél pontosan szembe fújt a sziklának, így folytonosan apró köveket zúdított a lent járók nyakába, mindemellett nem is volt szélvédett, így langyosabb hely.

Nos, hogy elkerüljék a vakon keresést, balra tértek, és napszállta előtt fél órával találtak is egy fákkal sűrűn benőtt domboldalt.

Az este a megszokás jegyében telt: ettek, elintézték ügyes-bajos dolgaikat, beszélgettek és aludni tértek.

Még nem pirkadt az ég, mikor Nilsnek élénk álma volt: kinyitotta a szemét benne, egy puha pázsitú tisztáson feküdt, hűvös szél borzolta a haját. Egyszer csak zajt vélt hallani mögüle, de nem látta a hang forrását. Másik irányba nézett, és két, hatalmas, villogó szempár tekintett vissza rá.

Mindenki azt gondolná, hogy ezek után kiáltva kelt volna fel, ám az álom folytatódott. A fiú felpattant. Azt akarta, hogy vége legyen, hogy eltűnjenek a közeledő, szikrázó szemek, de csak nem szakadt félbe a rémség.

Fogta magát, és az arcára csapott. (arra nem is gondolva, hogy az álomban hiába veri az arcát, attól még nem ébred fel)

Ám az ütés kifejezetten fájt, és a levegő csiklandozta a nyakát!

De hisz akkor ez nem álom!

Abban a szent minutumban, mikor rádöbbent, hogy nem álomba csöppent, hanem valós veszély fenyegette, hatalmasat kiáltott El Patának, aki rögvest felpattant, és a közeledő lény elé állt.

A sugárzó hold egy ismerősre vetült. Nils a fejét vakarta, Konigunda már megint meglelte őt.

- Ne hidd, hogy a barátod mindig megvédhet, emberfiú! Egyszer úgyis elkaplak, ha a világ a feje tetejére áll is!

- Hogy találtál meg?- kérdezte a fiú El Pata lábai közül.

- Érdekel az?

- Érdekel, mondd, vagy azonnal távozz! Itt mi vagyunk erőfölényben. – vetette oda KisNils.

- Egy kedves kis sün árulta el, nem messze a líbiai partoktól. Szegény, féltette a csepp kis életét. Igazán sajnálom.

- Bántódása esett? - kérdezte a fiú, arából kifutott a vér.

- Neki? Nem. Egyelőre elégedj meg annyival, hogy nem esett nagyobb bántódása.

Ezután, mint a szellő, elszaladt, ám a fiút nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy Rozinak baja lehetett miatta.

- Ne aggódj, Nils, szerintem a lomposnak nagyobb kára származott belőle, ha egy sivatagi sünnel kezdett. Bizonyára semmi baja nem lett, és megdöfködte bundás barátod orrát.

Remélem, igazad van! - mosolygott Nils, és arra gondolt, hogy Rozi milyen kitartóan és harciasan tudott viselkedni, ha a szükség úgy kívánta.

- A fiú feltekintett a mennyboltra. Az égen hatalmas felhő fátyolozta el a Holdat. A hideg nem váratott többet magára.

 

 

15. fejezet

 

Megint eltelt egy pár nap. A pontos dátumot se KisNils, se El Pata nem ismerte, mert már rég jártak olyan vidéken, ahol Nils egy uzsonna gyűjtő körúton naptárt látott volna. Mindemellett, sajnos nyilvánvalóvá vált, hogy az eddigi olyan egyértelműen egyszerű gondjuk, mint az élelemszerzés, hamarosan az első számú problémák listáján fog szerepelni.

A fiú számára való, emberi ételek, még csak hagyján, akadtak a környező falvakban, városkákban. Az igazi gondot El Pata jelentette, aki, a hideg tél közeledtével egyre kevesebb nem elszáradt, zöld növénykét talált.

Mindezen kényelmetlenségek mellett rendületlenül haladtak északnak, lassacskán körbevették őket az Alpok csodálatos, magasodó, ámulatba ejtő lankái, völgyei, hegycsúcsai, mint holmi szobrok, kiáltva nyújtózkodtak az ég felé.

Egyik enyhe völgyben felfelé kaptatva, az út egyszer csak véget ért. Nem a fantasy könyvekben ismert, „egyszer csak eltűnt az út a lábam elől” módon, hanem szépen, fokozatosan keskenyedett a kijárt út, míg végül csak egy halovány csapás szelte át a fák között az erdőt, mintegy iránytűként szolgálva az eltévedt utazóknak.

Megálltak, gondolkodtak, hogy merre tovább. A teve meg volt győződve, hogy jó irányba haladnak, de KisNilsnek nem volt bizodalma a nagy, mohos törzsű fák árnyéka alatti ösvényben.

Míg így itt ültek, a dér megült a teve fülein. Megborzongva rázta a fejét, majd így szólt:

- Nils, nem kéne ezen vitatkoznunk, a Nap leszáll, és az éjjel ne érjen engem ebben az átokverte völgyben. Menjünk, keressünk egy helyet, míg el nem ered az eső, vagy míg le nem hull az első hó.

Menjünk, didergek magam is!- mondta a fiú.

- Bár a nap még fenn jár, valami azt súgja, estére nyakunkba kapjuk a havat! Haladjunk! Csak akad egy hágó, amely közelebb juttat minket Svédországhoz. 

Nils bólintott, majd elindultak. Mentek, éjszaka is mentek, mígnem a teve jóslatát mintegy igazolóan, megindult a hóesés. Néhol szemükbe fújt egy-egy pihét, vagy az orrukon olvadtak el a csepp kristályok, fagyot hagyva maguk után. A hőmérséklet rohamosan esni kezdett, és KisNisl most először rémült meg igazán. Az éjszaka nem álltak meg aludni, vagy inni, sőt, enni sem. Határozottan haladtak, hogy elérjék azt, amit keresnek egy ismeretlen útvonalon, a sötét, rideg erdőben futó, egyre szélesedő ösvényen.

Reggel lesújtottan tapasztalták, hogy bár a völgyből kijutottak, a látvány nem sok jóval kecsegtetett: havas csúcsok, metsző élek, villogó kőfogak zárták el a tájak, kajánul kacagva hányatott utukon.

Amint álltak, és nézték az összefolyó fehérséget, halk zörgést véltek hallani. A teve teste megfeszült, készen, hogy azonnal védekezhessen, ha a helyzet úgy kívánja meg tőle.

Lesték, lesték a fák sokaságát, mígnem megpillantottak egy elsuhanó, mozgó testet. Lassabban mozgott, mint kellett volna ebben a hűvös időben, így Nils láthatta, hogy az oldala igen lilás, úgyszólván, olyan lila, mint az ibolya.

Mielőtt jobban szemügyre vehette volna az illető állatot (mert arról meg volt győződve, hogy állat) az lassan a hátuk mögé került a fák rejtekében, csak néha látták tovamozgó, lila oldalát.

Nils lecsusszant El Pata hátáról, és pár tétova lépést tett a lény felé. Az két igen vastag fa árnyékában állt a bozótosban, csak nagy, szomorú bocitekintetei bizonyították, hogy élénken figyel, és lesi minden mozdulatukat.

- Ki vagy?- kérdezte a fiú- ne félj, nem bántunk, csak gyere közelebb, hogy láthassunk! Na, miért bújkálsz, nincs mitől tartanod.

Miközben ezeket szólta, a fejében szöget ütött a gondolat, hogy vajon azért mondta ezt, hogy a bokrok mögött lapuló állatot nyugtassa, vagy azért, hogy saját félelmét oszlassa el, ha netán valami kellemetlen rejtőzne a bokorban. Valami, amit nem szeretne látni.

A fák és bokrok mögött álló idegen kidugta a fél arcát, hogy szemügyre vegye a fiú. Jó néhány másodpercbe beletelt, míg rájött, ki volt a hang forrása.

Nils nem tévedett sokat, mikor úgy gondolta, hogy szomorú bociszemeket lát. A fák közül kikandikáló kis pofa valóban egy tehénhez tartozott, és ahogy remegő lábakkal, botladozva kióvakodott az árnyékból, Nils rájött, miért lila: egy igazi, élő, alpesi Milka tehén bámult rá, érdeklődő, visszahúzódó tekintetre valló szemekkel, oldalán nagy, festékfoltnyi fehér mintázattal.

A fiú nem tudta, mit mondjon, így csak a legbarátságosabb pózt vette fel, nehogy elijessze a szegény párát.

A tehén lassan lecsukta, és felnyitotta hatalmas szempillákkal keretezett szemét, majd még egyszer, lecsukta, és még egyszer felnyitotta.

Látszott, hogy mondani akart valamit, csak ő sem találta a megfelelő szavakat.

Nils, hogy zavarát kompenzálja, félszegen rámosolygott, majd így szólt :

- Ööö, szia. Én, Holg... Azaz Nils Holgersson vagyok. Kihez van szerencsém?- a szavait annyira ügyefogyottnak érezte, hogy már bánta, hogy megszólalt, de nem állt le ezen rágódni. A kis tehén szimpatikus volt számára, bár nem nagyon értette a célját az itt tartózkodásának.

- Szia! Izé, hát... Én Annabell vagyok... - mondta szégyenlősen, és lesütötte a szemét.

Annabellnek nagyon különös hangja volt. Nils azonnal megállapította, hogy az állatok között még nem is hallott ilyen magas, tisztán csengő, mégis lágy, riadt hangot. Azonnal tudta, hogy barátok lehetnének.

-Mit csinálsz itt, Annabell?- kérdezte, és egy lépést tett a tehénleányka felé. Így, közelebbről látva tényleg rá kellett döbbennie, milyen pici is új ismerőse a többi, farmon tartott tehénhez képest.

- Én?- kérdezte megszeppenve a lány- Én itt lakom.

- Tényleg?- KisNils arra gondolt, hátha segítségükre lehetne. -Te ismered ezeket a völgyeket?

Hegyeket völgyeket, patakokat és réteket. Itt nőttem fel.- a lány beszéde lassú volt, talán, megfontolta minden szavát, mielőtt kiejtette azokat.

- A fiú tudta, hogy barátkozásra nincs hosszas idő, és bár bánta, hogy ezt kell tennie, így szólt:

- Tudod, mi hetek óta kutyagolunk ezen a vidéken, de nem jutunk sehová. Ha lennél olyan szíves, és elmondanád, hogyan juthatunk át a hegyeken, hogy északra jussunk, igazán hálásak lennénk.

-Miért szeretnétek ti északra menni?- kíváncsiskodott Annabell, de egyből rájött, milyen személyes, és nem rá tartozó dolgot kérdezett, gyorsan folytatta.- Persze, segítek nektek, de ott hideg van. Onnan jött a hó a hegyen túlról.

-Tudjuk, nekünk mégis arra kell mennünk. Segítesz tehát.- a fiú lesütötte a szemét, és úgy tett, mintha valami nagyon szörnyű emlék jutott volna eszébe, és fahangon fojtatta- Nekem haza kell jutnom.

Nem szerette a füllentéseket, de ha ez kell, hogy továbbjussanak erről az istenverte helyről, hát legyen.

Annabell rá nézett, hangja kissé elfúló volt, majd magyarázni kezdett. Szavak követtek szavakat, a mondatok csak nőttek, és ők végül egymás mellett álltak, kissé eltávolodva a havas földön fűért kutató El patától. A tehénke látványosan meresztgette a szemét a különös, külföldi idegenre, akihez hasonlót még sosem látott, de közben figyelmesen magyarázott, válaszolt, és mutogatott a fiúnak.

A nap delelőre hágott, és a két útitárs indulni készült. Annabell elmagyarázta Nilsnek, hogy ha meg akarják találni az utat, melyik völgyeken kell áthágniuk, míg eljutnak a Szent Gotthard átjáróig, a számukra egyetlen elérhető átkelőhelyre a hegyeken. A magyarázkodás közben többször belefűzte, hogy a hegyen túl kezd elviselhetetlen lenni az idő, legalábbis, egy maga fajta, kósza, lila-fehér milka tehén számára.

KisNils megköszönte az útbaigazítást, a jó tanácsokat, és a rájuk fordított időt, majd fejét csóválva, hogy ilyet is látott hát, visszabattyogott El Pata mellé.

Fáradalmas napok következtek, míg meglelték az átjárót. A hó több nap táncolt köröttük, a szél zsibbasztotta tagjaikat, de tudták, ez még csak az elje mindannak, ami reájuk vár. Haladtak tovább, szakadatlan, és szüntelen, a menetelésük nem csapott zajt a puha porhavon. El Pata néha megjegyezte, hogy ez mennyire más is, mint a sivatag, de KisNilst nem igazán aggasztotta ez a tény. Remélte, hogy nem kapnak el semmilyen betegséget, vagy haj' isten megfázást, mert azt nem heverték volna ki egykönnyen, még a sok réteg ruha, és a felborzolt teveszőrzet mellett ez. A fiú tudta, milyen természetellenes látvány lehet egy tevét látni a hóban bukdácsolni, de ezt a kérdést különösebben mellőzte a fejéből. Éjszakánként surrogó hangot hallott maga körül, ha egy mókusfi szaladt egy fán, vagy egy apró madárka rezzentette meg a közeli bokrok ágait.

Az sem hagyta nyugodni, hogy Konigunda hetek óta nem hallatott magáról. A múltkori kaland óta a fiú nem tudta abban a hitben ringatni magát, hogy valaha is megszabadulhat tőle, így mintegy hatodik érzéke alakult ki, ami az elsuhanó, libbenő vörös szőrmét, vagy apró lépteket észlelt a hóban. A róka nem volt ott, és mégis mindenhol ott volt. Nils tudta, hogy csak az őrületbe kergetheti magát, mégsem szabadult tőle, álmaiban látta lompos farkát, elsuhanó hátának ívét, szemei fényét a sötétben. Ilyenkor általában nyitott szemmel nézett a csillagtalan, hideg égboltra, és nem értette, miért bünteti a sors még ilyesmivel is.

Egyik reggel, mikor indulni készültek, a rémálma valósággá vált. A rókalány a nyílt puszta felől jött szembe velük, bundáján hókristályok és vízcseppek szikrázó kavalkádja ragyogott, mintegy gyémántfényű ruhát vonna az igen vékonyka alakja köré. Ami nem is volt most olyan vékonyka...

- Mit szeretnél?- kérdezte a fiú köszönés helyett. A hangjában nem volt sem él, sem dac, csak tiszta tárgyilagosság.

- Beszélni szeretnék veled, emberfiú. - mondta Konigunda, és leült tőlük pár méterre. - Eddig üldöztelek, éjjeleket futottam át, hogy megleljelek, a szagodért az orromat a hóba vágtam, és mégsem kaparintottalak meg. Mi a jutalmam? Hogy most adjam fel a cél előtt.

A fiú a rókalány oldalára pillantott, és lassan kezdett derengeni, mi lesz a beszélgetés célja. Hogy miért akarja feladni a cél előtt.

- Jól látod.- bólintott a rókalány- Nem te magad miatt adom fel, de a természet közbeszólt, s így most magadra hagylak, de ne feledd: ha a tavasz kihajt, visszajövök érted mind, a gyermekemmel, és elkaplak, emberfiú, jegyezd meg! Elkaplak!

Nils tátott szájal nézett, majd Konigunda lassan megfordult. A fák között egy másik róka ült, akit Nils még sosem látott. Sosem gondolta, hogy magányos üldözője kapcsolatba keveredhetett volna itt, a világ végén. Bár- ki tudja, nem ismerte- ha ez nem is mostani kapcsolat, hiszen, már látszik, hogy a kölkei hogy nőnek!

- Te jó ég!- sóhajtotta a fiú, és nyújtott lábbal eldőlt a puha hófúváson. -Mennyi meglepetés érheti még egy embert egy nap, főleg, ha olyan kicsi, mint egy törpe?

 

 

 

Oldal: KisNils utazása (14-15. fejezetek)
T.I.R.P.Á.K. avagy Teljesen Intelligens Rocker Palánták Általános Közössége - © 2008 - 2024 - tirpaktarsulat.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat