Ősi árny
Ősi árny lebeg éjjel az utcán,
Üres ablakok kísérik útján.
Fekete szemükkel rontják meg csúnyán,
Ködjét marja a Gonosz az utcán.
Éjjeli lepkék világító szemmel
Kacérkodnak kínján álnok szerelemmel.
Kérlelik: „Szeress!”, s elhagyják.
Szemetes utak a Gonosz szennyével
Nyomorítják lábát őrjöngő kezekkel.
Kérdezik: „Ki vagy?”, s nem hagyják.
Nyugodni nem tud síró bánatában,
Századok peregnek az ősi árny agyában.
Ezer évig nézte elhagyatottságban,
Miként nő a gonosz országa sorsában.
Megcsapja arcát egy baljós fuvallat,
Érzi, elmúlnak mind, kik már meghaltak.
Magáért? Hazáért? Világért?-
A Gonosz nem válogat.
Emlékeket, szerelmet, áldást és átkokat,
Véresen, gyűlölve pusztítja a múltat.
Azt, mely értékeit sorban vesztette,
Vigyázó napfényből felleg lett felette.
Mára már sötét, s üres a világ,
A Gonosz útjára lép ember és ország.
De meghalt az ősi árny éjjel az utcán,
Gyermeki is követték az elmúlás útján,
S a Gonosz halt meg utoljára, magányába rogyván.
Megmaradok
Derengő fénysugár?
Szálló por, éjvarázs,
Markol a fény, a csillogás!
Megkap az éj,
S a holdsugár.
Jégvirágok támadnak,
Emlékek váratnak!
Hideg, és nagy magány.
Miért lenne, miért volna, hogy
Gondolna rám?
Hófehér tekintet,
Miért engem, ó, mit tettem?
Az utcát csak az árva rója,
Köd, füst, ünnep, s ámulat.
Egyetlen gondolat?
Hófehér tekintet, arcomra szállt.
Lassan, de menedékre talált?
Most nem társam, a hó,
S a hűvösebb csodák.
Menedéke álnok, ó, naivitás!
A padon tükröz a holdvilág,
Most még látom. S többet soha már.
Talán bánom? Hisz csak a Holdat látom.
Magam alá húzom a lábam,
S, a lelkemben tűz támad!
Elvenne, elvinne, kérlek!
Ó, csak innen tovább.
Magányomat egy szívvel,
Nincs, ki bírná odább.
Nem lehet.
Megmaradok, talán.
Gondolatja édes kincs,
S ím, már tudom, mégis tudom:
Örökre. Én megmaradok.
Örökké. Én itt maradok.