T.I.R.P.Á.K. avagy Teljesen Intelligens Rocker Palánták Általános Közössége

A T.I.R.P.Á.K. immáron közel fél éve szórakoztatja egymást, így elérkezettnek látszott az idő, hogy nyitottak legyünk a nagyvilág felé. Sok örömet és vidámságot a böngészéshez, felelősséget az adódott mellékhatások miatt nem vállalunk...

Ugyan ki ne ismerné Nils Holgersson mesés utazását a ludakkal Lappföldre? 

A következő történetben ifjabb Nilsnek a kalandjai lesznek láthatóak, ám ez a történet délnek tart, Egyiptom irányába.

Várhatóan 26 fejezetesre készül, folyamatos (az írástól függő) feltöltés alatt áll!

<!-- /* Font Definitions */ @font-face {font-family:"Comic Sans MS"; panose-1:3 15 7 2 3 3 2 2 2 4; mso-font-charset:238; mso-generic-font-family:script; mso-font-pitch:variable; mso-font-signature:647 0 0 0 159 0;} /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} @page Section1 {size:595.3pt 841.9pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} -->

1, fejezet


 Nos… Történetünk megértéséhez vissza kell tekintenünk kicsit a múltba, hogy megérthessük a jelen fejleményeit. Közel 20 éve immár, hogy az akkortájt ifjonc Nils Holgersson elindult kalandos utazására Márton lúddal.

 Ennek a történetnek ma már nem sokan megmondhatói, hiszen Márton már rég nem élt (mert a ludak korán halnak), de dédunokája, Gergely személyében szelleme még mindig a Nils- család tanyáján él.

 Ezalatt a 20 év alatt idősebb Nils Holgersson senkivel sem osztotta meg kalandos utazásának történetét. Bár tisztes, módos ember vált belőle, csinos kis birtokkal Västra Vammenhögben, gondos feleséggel és egy szem fiával, ifjabb Nils Holgerssonnal, a kis lázadó kamaszfiúval, sosem felejtette el a vadludakkal töltött évet.

 Ez a történet most KisNils kalandjait fogja elmesélni, melyek legalább oly változatosak, mind édesapjáé, de egyben mások is, és olyan beláthatatlanul szövevényesen tekergődznek össze-vissza, hogy büszke lehet magára, aki megérti e kis epikai alkotást a végszóra.

 Cselekményünk egy szép, napfényes, október 18.-ai reggelen kezdődik, midőn KisNils ismét vitába szállt az apjával, mert nem szeretne iskolába menni, hogy ott naphosszat hallgassa a tanárok mondókáit.

 Történetünk főhőse nem szeretett iskolába járni. Tulajdonképpen semmit sem szeretett, amit rákényszerítettek. Se a fehér inget, se a szürke borítású tankönyveket.

 Bár az iskolát nem állhatta, voltak olyan dolgok, amelyek nélkül nem tudott volna meglenni. Ezek közül az egyik az állatszeretete volt. Számára sosem érthető módon, apja egész életében arra nevelte, hogyan gondozza, ápolja, szeretgesse ezeket a lényeket, és sokszor kívánta, bárcsak megérthetné őket!

 Ám, ebben a pillanatban még az állatok sem érdekelték. Bosszúsan csapta fel barna egyen mintás táskáját a vállára, és csapot-papot otthagyván kimasírozott az udvarra.

 Most egy pillanatra meg kell állnunk, és visszatekintenünk az időben KisNils ribilliózásának elejére, mialatt az ólban az állatok fülüket billegtetve, fejüket csóválva hallgatták az eseményeket.

 Az egyik liba megmozdult, lába alatt zörögtek a száraz levelek. Lassacskán az itatóhoz ballagott, nyeldekelt egyet-kettőt, majd így szólott:

- Már megint ez a ricsaj! Minden nap ezt kell hallgatnunk! Hogy ez milyen egy szörnyű perpatvar!- dohogott magában.

 A tekintélyes libát egyébként csak Úrhölgynek nevezték az ól lakói, akik minden reggel, lett légyen kicsi, avagy nagy társuk, itt gyűltek össze tanácskozni. Erre volt kiváló alkalom a reggeli viták ideje.

  Kérlek, Úrhölgy, csillapodj!- szólt oda egy ifjabb gúnár, neve szerint Gergely.

 Ő volt a megtestesült nyugalom, higgadtságával, határozott pontosságával zsenge kora ellenére is nagy tisztelet övezte itt a farmon.

  - Igen, engem is zavarnak ezeknek a kétlábúaknak az ügyes- bajos gondjai, de ez még nem ok arra, hogy egymás torkának essünk. Részemről inkább jobban aggaszt a Vén Manó jóslata, miszerint lassan beállnak a szörnyűséges fagyok, és mindenkinek tennie kéne ellene. De mit tehetnénk mi, hiszen csak ludak, lovak, sőt! Ha lenne egy kis gunyoros iróniám, azt mondanám, szamarak vagyunk, hogy itt várjuk be a telet!

 - Mit tehetnénk? Van ötleted, Gergely, fiam? Felelj!- mondta komótosan a vén Ráró, a tanya legöregebb jószága.

- Mint tudjátok, lassan itt az ideje a vadludak vándorlásának! Miért ne tehetném meg, amit ükapám, a hírhed Márton véghezvitt? Miért ne tehetnénk meg mindnyájan?- fordult bizakodva Úrhölgyhöz.

- Ejnye, menj már, ne légy Márton- nap bolondja! Mártonnak már megzápult az agya, azért hordott össze annyit az öreg! Még hogy vadludak! Höh..- nevetgélt keserű gúnnyal, majd Gergőre rá sem nézve távozott az ólból.

  Eközben a Vén Manó a sarokban álló szénakazalban heverészett, de mivel már semmi érdemleges nem esett, elindult kifelé. Szegény, bizony belé is belévájta már az idő a vasfogát, és memóriája sem volt már a régi, így mikor meglátta a házból oly nagy dérrel-dúrra kirontó KisNilst, azt hitte, már megint őt szeretnék kelepcébe csalni, így gondolkodás nélkül cselekedett.

 Az ifjoncra tekintett, akinek földbe gyökerezett a látványtól a lába!

 Egy pillanatig így állt, majd a „jelenés” eltűnt, és az egész világ nőni kezdett, de oly rohamosan, mint a nyári zápor kánikula után.

 Mire észbe kapott, táskája pántján kalimpálva lógott 2-3 centiméterre a földtől, s minden irreálisan távolinak tűnt. Lehuppant a földre, és jól fülön csapta magát.

„Au!” – gondolta- „Ez nem lehet álom, hiszen ez igenis fájt!”

 Akkor mi történhetett vele? Mi már tudjuk. A szenilis manó ijedtében, hogy az apját látja korán cselekedett.

 KisNis megijedt. Egyszer csak halk dünnyögést hallott baloldalról, a táskája mögül. Ebben a pillanatban belépett a képbe Úrhölgy, és KisNilsre tekintett.

 Ez esetben nem lehet hibáztatni főhősünket, azért, amit tett: bizonyára mindenki így cselekedett volna, ha alig egy arasznyira (12 cm) zsugorodott volna, és fölé tornyosulna egy vén, dünnyögő liba.

 Artikulálatlan ordítással berohant az ólba; amely most oly messzinek tűnt, ám ekkor még nem sejtette, hogy a szembejövő Gergely lábába fog ütközni hamarosan.

 A madár lassan ránézett. Csodálkozva vonta meg a szemét, majd így szólt:

- Hogy ezek milyen kicsik, és mennyire pimaszok!- majd indult volna tovább, ám KisNils nyögésére visszaordult, és megkérdezte:

- Hát te mit nyögdécselsz, mint egy hasfájós egér? Azok adnak ki ilyen hangokat.

 KisNils az első pillanatban csak hápogni ( szm: a libának mondjuk, hogy hápogni szokott, így van benne egy kis ellentét, hogy KisNils hápogott) tudott, majd csak kinyögte, hogy „Te beszélsz!”

 Márton értetlenkedve rázta a fejét.

- Már miért is ne beszélnék? Mit gondolsz, hogy talán süket is vagyok?

- De, de, de, az állatok nem beszélnek!- makogta az ifjú magas fejhangon, félelemtől vacogó fogakkal.

- Milyen régimódi elveket vallasz te, törpe! Na, de mindegy is. Most megyek, várom Makkáékat, hátha idén is erre sodorja őket a szél.

 Ám, amikor lépni készült, KisNils összeszedte a csepp bátorságát, és felszólalt:

- Várj! Kérlek! Nem vinnél magaddal?

- Hát minek azt?- kérdezte Gergely, de mivel alapvetően jószívű teremtés volt, meg se várta a választ, hanem így szólt:

- No, mindegy is, pattanj a nyakam tövébe, de egy tollamat se tépd ki, tegnap fényesítettem őket.

KisNils bólintott. Óvatosan felmanőverezett Gergő szárnyán, elhelyezkedett a nyakában, a puha tollak között, és elindultak.

 De hová?

 

<!-- /* Font Definitions */ @font-face {font-family:"Comic Sans MS"; panose-1:3 15 7 2 3 3 2 2 2 4; mso-font-charset:238; mso-generic-font-family:script; mso-font-pitch:variable; mso-font-signature:647 0 0 0 159 0;} /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} @page Section1 {size:612.0pt 792.0pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} -->

2. fejezet

 

 KisNils elszenderedett Gergely nyakában. Órákon át rágódott a történteken, s mivel magyarázatot nem talált rá, úgy gondolta, hogy elnapolja a kérdést. Lényegéből úgysem ez volt a lényeges.

 Gergely lúd a kapu melletti rönkön gubbasztott, mióta KisNilst a nyakába vette. Lagymatagon tekintett az égre, várván, hogy mikor bukkannak fel Makkáék, az az ifjú vadlúdcsapat, amely minden évben a közeli szántón pihent meg, és Gergelynek jó barátai voltak.

 Emellett gondolkodott is a nyakában ülő lényecskéről, azokra a hosszú, nyári estékre visszatekintve, mikor apja mesélte neki Márton- dédapja kalandjairól, amelyeket –állítólag- a ház urával tett meg, mikor az olyan pöttöm volt még, mint a nyakában ücsörgő törpe.

 Míg tekintetét a lustán tovaballagó felhőkön legeltette, mindvégig azon morfondírozott, hogy lehetséges-e, hogy a történelem megismétli önmagát, és valóban egy ember ül a nyakában?

 Bár ebben nem lehetett biztos, azt mindenképpen eldöntötte, hogy ha törik, ha szakad, ő Makkáékkal tart az idén, s nem várja be a Nagy Fagyást, melyet Frici, a Vén Törpe jósolt.

 Kicsit megrázta szárnyait, majd halkan odaszólt KisNilsnek, akivel mióta felvette, egy árva szócskát sem szólott:

 - Hé, pöttöm, te, ott a hátamon, figyelj ide kicsit!- susogta, nehogy megrémissze- Miféle törpe vagy te? Nem láttam még ilyen fura szerzetet, mint te a tanyán. Vagy talán a hóbortos Fricinek vagy az unokája?

- Nem vagyok én unokája csak a nagyapámnak, de ő már a sírban nyugszik. Nem. Én eddig is itt laktam, elég furcsa, hogy nem ismersz fel. Én kötöttem be a lábad, mikor leestél a lépcső fokán.

 Márton ismételten felvonta a szemét, ma már másodjára.

 - Szóval, értsem úgy, – kezdte- hogy ember vagy?

 - Ó, mégis mit hittél? Csak most kicsit… Kisebb vagyok, mint édesapám. De egyébként is, nem tudom, miért, és igazán nem tehetek ellene semmit, vagyis ne faggass, ha lehet.

 Bár KisNils még semmit sem tudott a történtekről, Gergelynek már összeállt a fejében a kép. Megértette, hogy a Vén Manó bizonyára azt hitte, hogy ismét az apját látja, és félelmében előbb járt a szája, mint a gondolatai.

 - Értem. Sajnálom. Meg tudnád mondani a neved? – kérlelte Gergely.

 - Nils Holgersson vagyok. – felet a fiú, majd Gergely nagy meglepetésére ezt kérdezte:

- Veled maradhatok? Így úgyse mehetek anyukámhoz. Kérlek, Gergő, hadd maradjak veled!

 

 Az ifjú gúnár nagyot sóhajtott, és így szólt:

- Részemről velem maradhatnál, Nils, de én épp várom Makkáékat, hogy csatlakozzam hozzájuk a déli úton. Nem hagyhatsz itt csapot-papot, hogy velem kódorogj a világban.

 KisNils fejében csapongtak a gondolatok, majd így felelt:

- Nem számít, kérlek, vigyél magaddal! Nem leszek terhedre, ígérhetem. Egyébiránt, miért kell neked délre menned? Édesanyám jó gazdasszonyod volt, édesapám sosem bántott benneteket. Nem a leghálásabb cselekedet otthagynod őket azok után, ahogy veled bántak!

- Nem, nem, valóban, ám mégis elmegyek. S hogy miért? Megmondom én neked: megyek a Nagy Fagyás elől, a jóslat elől, az átok elől.

- Nagy fagyás? Jóslat? Mi az, Gergely, kedves ludam, mondd meg, kérlek, felelj!

 Gergő lassan fogott bele a mesélésbe. Eleinte kissé döcögve magyarázta, hogy a Vén Manónak időnként jóslatai vannak, amelyeket csak a nagy veszély idején oszthat meg velünk. Ám most hatalmas a veszély, közeledik a Nagy Fagy, ami végét jelentheti mindennek, ami lélegzik.

 Éppen bele szeretett volna fogni a Manó múltbéli tevékenységeinek ecsetelésébe, hogy milyen jóslatok váltak már valóra, mikor hangos gágogást sodort feléjük a szél.

 Gergő kihúzta magát. Izgalmában tollait borzolta, s még hátraszólt KisNilsnek:

- Bizonyosan meggondoltad, hogy velem tartasz? Innen már nincs visszaút, ha elindultam, nem térek vissza jövő tavaszig. Hogy gondolod?

- Igen, megyek! – mondotta KisNils, de közben torka összeszorult a rémülettől.

 Gergely szaladni kezdett, a nyakában az erőteljesen kapaszkodó KisNilssel felszökkent, és a vadlúdcsapat után szárnyalt.

 Alig öt perc telt el, és már landolt is a közeli réten. Mellettük a vadlúdcsapat hangos kiáltásokkal köszöntötte őt, ám a figyelme egyelőre csak egy főre korlátozódott: Makkára.

 Makka volt a csapat vezére. Nem volt túl idős, de tisztelték, és szerették őt a ludai, és Gergely is.

 A két gúnár egymás mellé lépett, majd üdvözölték egymást. Makka tekintete KisNilsre fordult, egy jelentőségteljes pillantást vetett Gergelyre, aki bólintott, majd így szólt:

 - Üdvözöllek Nils Holgersson a csapatomban. Remélem, hogy édesapád jól van. Dédapám, a megboldogult, örülne, ha hallhatná.

- Öh… Izé… Szóval… Igen, Jó napot, jól van, de honnan tudja ki az?- makogott Nils.

- Ó, hát nem tudod?- csóválta a fejét Makka- Hát, igen, lehet nem avatta be a fiát. Az emberek már csak ilyenek…

  Gergelyre tekintett ismét, majd arcán szeretetteljes kifejezés jelent meg. Már 2 év óta várta az alkalmat.

- Eldöntötted?

- El.

- Helyes.

 Makka ezután elfordult, és most már Gergely is üdvözölte a csapat tagjait. Igazán örült a látásuknak. Nagyrészüket már régebbről ismerte, kivéve az utolsó kettőt, akik odajöttek hozzá bemutatkozni.

 Az első egy fiatal gúnár volt, Bence. Szimpatikus, kedves arca volt, Gergely megbízhatónak vélte.

 A második egy ifjú hölgy. Csinos volt, ezüstszürke tollaival, ragyogó szemével. Gergő bárgyún mosolygott rá, motyogott valami köszönésféleséget, s közben azon járt az esze, hogy ilyen csinos lúdlányt még igazán nem látott!

 Eközben KisNils is sorban bemutatkozott, kissé félősen, mert azért itt mégis ő volt a legkisebb, még ha korban túl is múlta az összes ittlévő ludat.

 Makka eközben a tábor széléről figyelte őket, és Nilsen gondolkodott. Azt már értette, hogy a fiú még sosem hallotta az apja történetét. De azt álmában sem gondolta volna, hogy vele megeshet ugyanaz, ami az ükapjával. Ez túlságosan irreálisnak tűnt.

 De ha már itt van, hát érezze jól magát. Mindenesetre ő be fogja avatni az apja titkába. Jobb, ha tudja, miért került ilyen helyzetbe.

 Ekkor délnek járt az idő, ezért úgy döntött, hogy a nap hátralevő részét itt töltik, nem repülnek már délután tovább, a csapatnak úgyis szüksége van egy kis lazulásra.

 Aznap délután Nils szinte el sem mozdult Gergely mellől. Azon rágódott órák óta, hogy miért van az, hogy az emberek nem értik meg az állatokat, pedig azok ugyanolyan értelmesen gondolkodnak, mint ők maguk!

 Erre a kérdésre nem talált választ. Mikor elfáradt, letelepedett Gergő nyaka tövébe, és onnan nézte ámulattal a csoportot.

 Már lemenő félben volt a nap, mikor Makka magához hívta őt és lúdját.

 Leültek kényelmesen egy mohával borított kő langyos oldala mellett, és Makka mesélni kezdett.

 Gergely mindezeket már ismerte, csak néha szólt bele a történetbe, hogy kiegészíthesse azt, ha valami kimaradt véletlen.

 KisNils ámulattal hallgatta órákon át az apjáról szóló mesét, miszerint elfogta azt a törpét, akit ma látott, és az ezért büntetésből arasznyivá varázsolta, mint őt magát.

 Miután Makka és Gergely befejezte a mondandóját, már csak egy dologra volt kíváncsi a nagy csodálkozás közepette:

- És én hogy jövök itt a képbe? Én sosem ártottam senkinek..

- Hát…- kezdte Makka -… valószínűleg nem a te hibádból. Tudod, Frici, a Vén Manó kissé már szenilis, és mikor meglátott téged kirohanni az ajtón, biztos összetévesztett az édesapáddal. Hirtelen haragú törpe ám ő, de mennyire! Nem gondolkodik, ha úgy érzi, hogy veszély fenyegeti.  De ne aggódj, ahogy ismerem a saját jóslatától hajtva még találkozni fogunk vele utunk során. És ha ez megesik, akkor beszélünk vele rólad. Ám addig is kényszerűen élvezned kell Gergely és a csapatom társaságát.

- És ha nem találkozunk vele?- kérdezte Gergely.

- Találkozunk! – felelte Makka, majd magára hagyta őket a gondolataikkal.

 Aznap este már nem esett semmi említésre méltó esemény. Két ifjabb lúd vállalta, hogy csennek Nilsnek egy kis élelmet, amiből a fiú jól belakott.

 Másnap reggel korán keltek. KisNils feltápászkodott, elhelyezkedett Gergő nyakában. A ludak felröppentek, és délnek indultak. Következő állomásuk várta őket a tengeren túl. A menet Hamburg irányába fordult. Könnyű szellő repítette őket sebesen.

 


  <!-- /* Font Definitions */ @font-face {font-family:"Comic Sans MS"; panose-1:3 15 7 2 3 3 2 2 2 4; mso-font-charset:238; mso-generic-font-family:script; mso-font-pitch:variable; mso-font-signature:647 0 0 0 159 0;} /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} @page Section1 {size:612.0pt 792.0pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} -->

3. fejezet

 

 Aznap este KisNils, Gergely, és az egész lúdcsapatnak abban a szerencsében lehetett része, hogy megpillantották a tengert. Sötétkéken csillogott a horizonton, fölötte néhol párafoltok lebegtek lustán, sós szél fújdogált, tökéletesen tiszta volt az idő, bárányfelhők lebegtek a távolban: arra lehetett a túlpart.

 A Gergővel és Nilssel együtt 17 főt számláló kis társaság nem messze a parttól, egy nagy szikla tövében telepedett le. Miután a simogató napsugár egész nap melengette a kőtömböt, az kellemes hőt árasztott, így tökéletes pihenőhelynek tűnt.

 Ezen a környéken ritkán jártak emberek, egyetlen hajót pillantottak kinn a vízen, de oly gyorsan tovasuhant az is, hogy nem kellett különösebben megfigyelniük.

 Nils felfedezőútra indult, és talált is egy bokrot, amelyen ízletes bogyók nőttek. Nem ismerte a növény nevét, de tudta, hogy ehető, mert mikor édesanyjával sétált a közeli földeken, gyakran szedegettek belőle csemegének valót.

 Jól belakott belőlük, egy vékony levélkébe csomagolt is 3 darabot a másnapi utazásra.

 Visszatérvén a ludakhoz letelepedett egy puha zuzmóféle növényből szedegetett ágyacskára, majd beszélgetett egy kicsit.

 Mihelyst a nap lenyugodott, a ludak is nyugovóra tértek. Csendben, békében telt el az éjszaka.

 Másnap reggel korán indultak. Hosszabb út várt rájuk a nyílt víz fölött, mindenkinek a legjobb formájában kellett lennie, mert aki nem bírja, az menthetetlenül ott pusztul.

 KisNils ámulva tekintett maga alá a hatalmas tükörsima felszínre. Még sosem látta a tengert felülről, és elámította a gyönyörűsége. Szótlanul ült, és gyönyörködött a vízben az út nagy részén, ám mikor meglátta délután felé a szárazföldet, a szíve nagyot dobbant: ott a helye!

 Gergely is fáradt volt már; lassabban csapkodtak szárnyai, gyakrabban csukta be szemeit, többet próbálta vitetni magát a tengeri szellők szárnyán.

 Estére megérkeztek a szárazföldre. Szavak nélkül tértek nyugovóra- mindenkinek elég volt a mai napból, nem volt kedvük még tovább terhelni magukat. Ettek pár falatot, kortyoltak a tiszta, kristályvizű patakból, és a bokrok között nyomta el őket az álom.

 A következő napokban mereven tartották az irányukat Hamburg felé. Ez volt a jól bevált útjuk már évtizedek óta.

 Semmi különösebb esemény nem történt, ám ez idő alatt Nils és Gergely igazi jó barátokká váltak, és a vadlúdcsapat is megbarátkozott az emberfiúval, aki szorgalmával, magatartásával kivívta a tiszteletüket.

 Végre eljött a nap, mikor annyira közel kerültek Hamburghoz, amennyire mertek. Úgy tervezték, hogy itt tartanak egy két napos pihenőt, és mindenki azt csinálhatja, amit akar.

 KisNils, aki- bár nagyon élvezte az utazást- már igazán kiéhezett volt pár emberi szóra, vagy kedves arcra, elhatározta, hogy elindul a városba.

 A táborhelyüktől félmérföldnyire volt egy forgalmasabb út. KisNils úgy tervezte, hogy ott majd felszökken egy lovas kocsi szélére, vagy egy csoportot követ.

 Mikor megmondta Makkának, hogy mit tervez, az gond nélkül elengedte. Gergely azonban aggódott KisNilsért, és felajánlotta, hogy beviszi a városba. Mikor a fiú visszautasította, kérlelte, hogy legalább az útig hadd kísérje el. Mikor a fiú azt mondta neki, hogy maga szeretne egy kis kalandot, és engedje el, nagy sóhajtással bólintott rá. Legyen, ahogy akarja.

 - Köszönöm, Gergő!- susogta Nils, majd eliramodott az út felé a bozótoson át.

 Alig 150 méternyire hagyta el a tisztást: a ludakat már se nem látta, se nem hallotta, mikor halk zörgést vélt hallani baloldalról. Ledermedt.

 Magabiztosságot erőltetett a hangjába, remélve, hogy nem hallatszik ki a remegése, s így szólt:

- Ki van ott? Mutasd magad!

 Ebben a pillanatban egy karcsú, kecses róka ugrott eléje az útján, amerre menni készült.

- Mutassam magam?- kérdezte a róka, lágy, dallamos hangon. KisNils egyből megállapította, hogy lány rókával van dolga.

- Ki vagy te?- kérdezte Nils.

- Ó, a nevek csodálatosak, kis manócska. De hívj csak Kunigundának, ha az tetszik.

- Örvendek. Nils vagyok. Segíthetek valamiben?

 Kunigunda kis mosolyra vonta a száját, lassan mozgott, ezüstös bundája hullámzott kecses testén.

- Igen. Tudod, nekem nagyon belsőséges kapcsolatra lenne szükségem veled!

Mondhatnám, hogy ennivalóan aranyosnak tartalak, kis törpe. Finom az illatod! Mit a borókabogyó! Igen-igen, pontosan olyan!

 KisNils fejében megkondultak a vészharangok. Sejtette már a csinos rókalány szándékát. Lassan, csak természetesen hátrálni kezdett a csapata felé.

- Igazán sajnálom, ám csak átutazóban járok erre, vagyis nincs lehetőségem hosszasabb, szorosabb kapcsolat kialakítására. Sajnos, nem maradhatok. Ha megbocsájtasz…

- Meg én. Nem kell menned. Gyere csak ide, kis vakarcs! – kiáltotta Kanigunda, majd KisNilsre vetette magát, aki hatalmas kiáltással vetette félre magát. Bebújt a közeli lapu alá.

- Ha nem, hát nem, vakarcs! Más szagot érzek!- mondta, majd eliramodott a ludak felé.

 Nils úgy érezte, hogy a szíve rögtön kiugrik a torkán át. Tudta, most mi lesz. Bár nem volt egy jó futó, és pici is volt, mégis rohant vissza a csoporthoz.

 Mikor odaért, még minden nyugodt volt. Elordította magát: „Róka!” , mire mindenki felugrott. Ebben a pillanatban Kanigunda kiszökkent egy nagy bokor mögül, és Jolánra vetette magát.

 Az ifjú lúd nem tudott szabadulni tőle, ám ekkor Gergely szárnya vágódott az oldalába akkora erővel, hogy felborult.

 Kiköpött. Látván a túlerőt, csak halkan sziszegve beszélt a csapathoz:

- Még látjuk egymást, ti kis csenevészek! És akkor elkapom, azt, ott! – fejezte be, és fejével KisNils felé bökött, majd elhagyta a tábort.

 Gergely és Jolánka egymásnak dőlve álltak. Mindketten pihegtek, semelyik sem nézett a másikra. A táborban néma csend volt. Mindenki megértette Gergely tettét. És mindenki megdöbbent a támadáson ezen a rejtett helyen.

 Megbeszélték, hogy ezek után mindig lesz egy lúd, aki őrizni fogja a tábort. Később mindenki ment a maga dolgára, békén hagyva a csendesen „turbékoló” párocskát.

 KisNils odament a többiek közé. Elment a kedve a világlátástól. Mára legalábbis.


<!-- /* Font Definitions */ @font-face {font-family:"Comic Sans MS"; panose-1:3 15 7 2 3 3 2 2 2 4; mso-font-charset:238; mso-generic-font-family:script; mso-font-pitch:variable; mso-font-signature:647 0 0 0 159 0;} /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} @page Section1 {size:612.0pt 792.0pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} -->

4. fejezet

 

 A másnapot a terv szerint pihenéssel töltötte a csapat. Voltak, akik semmittevéssel, napozással töltötték az őszi, meleg napokat, ámde némelyek körberepülték a várost, és a környező vidékeket. Ez igazán jó mulatságnak tűnt, ígyhát, mikor Gergő elhatározta, hogy elmegy egy kisebb csapattal a városnéző túrára, KisNils örömmel tartott vele.

 Azelőtt még sosem láttak ekkora hatalmas várost! A fények, a hangok, a szagok, mind újak voltak Nils számára! De a legjobb, ami melegen megdobogtatta a szívét, az emberek látványa volt. Kisebb-nagyobb csoportokban nyüzsögtek lenn az utcákon, nevetésük varázslatos dallam volt.

 Ekkor Nilset elfogta a magányossaág szorongató érzése. Vágyott édesapja, édesanyja után, sőt! Még a mindennapos, utált iskolai monotonitás is hiányzott neki, a barátok, és a számára nyűg-tanárok is!

 Ám mégsem szólt egy szót sem. Nem akarta, hogy a többiek gyengének, vagy elhagyatottnak találják, nem vágyott a pátyolgatásukra, a büszkesége nem engedte meg neki.

 Halkan suhantak tova a város felett, hogy később visszafurduljanak egy íves kanyarban, és hazatérjenek a tisztásra.

 A róka-kaland óta a kis placc folyamatos megfigyelés alatt állt. Volt is okuk a készültségre: éjszaka innen is- onnan is halk neszezést véltek hallani, és egyszer láttak egy felvillanó szempárt is.

 A csapat ezen az estén vette először igazi használt KisNilsnek: ugyanis, a fiú elmagyarázta, hogy tüzet kéne gyújtani, a meleg, és a jobb látási viszonyok végett.

 A csapat egyik fele riadtan hőkölt vissza a merész ötlettől: az állati ösztönük erősebb volt, mintsem elfojtsák a tűztől való félelmeiket.

 Makka KisNilshez hajolt, és megérdeklődte, hogy a fiú tudna-e tüzet varázsolni, amelyhez az emberek olyan jól értenek. Mivel a fiú kijelentette, hogy részéről nem akadály, Makka felkéte, hogy csináljon egy kicsiny tüzet, a biztonság okából.

 KisNils elment kovaköveket keresni; eltelt egy kis idő, miután talált két megfelelő darabot, amelyeket elbírt. Majd, megkérte a ludakat, hogy hozzanak neki egy kis száraz mohát, és apró ágakat. Mikor ezzel is megvoltak, Nils belefogott a munkába. Csak ügyködött, és ügyködött, míg közel fél óra múlva vidáman lobogott az apró láng a tábor közepén. Csak Nils, és Gerely mert egész közel ülni hozzá: az előbbi azért, mert nem félt a tűztől, az utóbbi azért, mert mikor az emberek között élt, megtanulta, hogy a tűz az ember barátja, ha kezesen bánik vele.

 Ezen túl megbeszélték, hogy amikor szükséges, mindig tűzzel fogják védeni magukat. Innentől fogva sokkal nagyobb tisztelet övezte KisNilst a csapatban.

 

 Másnap hajnalban továbbindultak. A tüzük hajnalban kialudt, így nem kellett az eloltásával fáradozniuk. Így indultak el Németországon át.

 Azt, hogy a következő hét nyugalomban telt volna, közel se lehetett mondani. Utazásuk második napján észrevették, hogy Konigunda, az ezüstróka betartotta ígéretét: követte a csoportot, és éjjelente a táboruk körül ólálkodott az alkalomra várva, hogy megkaparintsa KisNilset, aki elverte a zsákmányát.

 Egyik szelesebb éjjelen, mikor a csapat egy igen hosszú repülés végére ért, le szándékoztak telepedni egy birkanyáj zöld füvű legelőjének a szélére, ám a vezér (vagyis minden bizonnyal ő) feléjük tartott, és felszólítótta őket:

- Menjetek el! Nincs rátok szükségünk! Ez a mi legelőnk, nem engedjük, hogy kifosszátok!

 Makka nyugodtan nézett rá.

- Nem szándékozzuk elvenni a területeteket. Mi csak meg szeretnénk szállni az estére, és ez a legelő tökéletes helynek tűnt. Nos?

- Höh! Ne nézz báránynak (xD) engem, te betolkodó! Az ezüst-lompos is megmondta: óvakodjunk a szárnnyal csattogóktól, mert jönnek, és tönkreteszik legelőinket, elapasztják forrásainkat, beszennyezik ételeinket! Nem, nem! Menjetek el, a kutya se hívott titeket!

- Nem értelek. Tévhitben ringatod magad. De nem, elmegyünk, legyen meg a békéd. De többé ne számíts a vadludak jóakaratára, mert számunkra kevesebbet jelentesz, mint az elszáradt kóró a vadonban! – felelte Makka, majd csapatával együtt magára hagyták a nyájat. Fél mérő földdel odébb telepedtek le, egy kis patak partján. Azonnal elnyomta őket az álom, kivéve a fiút, akit nem hagyott nyugodni az ezüst-lompos kiléte.

 Ha nagyon megszorongatták volna, talán megvallotta volna, mait még magának se mert: hogy mindez a gyönyörű- álnok Konigunda műve: de mivel nem volt bizonyítéka rá, nem mert feltételezésekbe bocsájtkozni.

 Ezekkel a gondolatokkal nyomta el az álom. Éjjel rejtelmes, elmosódott árnyakkal álmodott. Hajnalban arra riadt, hogy fázik. Mélyebben bebújt Gergő szárnya alá, s tovább aludt napfelkeltéig, immár békésebb álmaival.


<!-- /* Font Definitions */ @font-face {font-family:"Comic Sans MS"; panose-1:3 15 7 2 3 3 2 2 2 4; mso-font-charset:238; mso-generic-font-family:script; mso-font-pitch:variable; mso-font-signature:647 0 0 0 159 0;} /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} @page Section1 {size:612.0pt 792.0pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} -->

5. fejezet

 

  A következő pár napban a csapat kitartóan utazott Németországon át. Kellemes idejük volt, semmi sem zavarta a repülést, és mióta esténként KisNils tüzével védték a csapatot, kevesebb vadállat próbálta zargatni őket.

 Konigunda még mindig kitartóan a nyomukban loholt- immáron elkerülhetetlennek látszott, hogy a tengeri átkelés előtt sikerüljön elhagyniuk.

 Egyik nap, delelés táján a lúdcsapat egyre tornyosuló, fekete fellegeket pillantott meg a szemhatárom, melyek rohamos tempóval növekedtet dél irányába: pontosan arra, amerről a csapat érkezett.

 Még két órát haladtak toronyiránt a viharnak, mikor megcsapta őket annak elő szele. Kissé imbolyogva, lassabban folytatták az utat, és megállapodtak, hogy amint a szél túl erőssé válna, pihenőhelyet keresnek, ahol védetten tölthetik el a vihar lecsillapodását.

 Most már egészen közel jártak Münchenhez, a városba vezető forgalmasabb utak lámpái fényesen csillogtak- villogtak alattuk.

 Elérkezett a pillanat, mikor a város felé értek. Jobb idő esetén Makka semmiképp sem repült volna át a városon, de most rá volt kényszerítve, hogy Münchenen átvágva, minél hamarabb leszálljanak az eső beállta előtt. A levegő már így is rohamosan hűlni kezdett.

 KisNils is fázott már; elővette azt a kis „takarót”, amelyet az egyik megállásuk során talált eldobva. Lényegében ez egy kis pamutzsebkendő volt, csinos, piros hímzéssel. Nils felkapta, majd Gergő segítségével kimosta egy közeli kis tavacska partján. Megszárogatta, és azóta ezt használta takarónak, amely igen hasznos eszköznek bizonyult.

 Szóval, magára borította a kis zsebkendőt. Ez igen körülményes művelet volt, mert viharos szél süvített mellette, örvénylett, kavargott…

 Egyik pillanatban egy különösen erős örvény belékapott a kis zsebkendőbe; Nilsnek nem volt elég ereje, se ideje, hogy Gergőbe kapaszkodjon: a szél, mint holmi játékszert felkapta, majd elejtette, és KisNils zuhant, zuhant lefelé a semmibe.

 Riadtában felkiáltott Gergő után, ám az nem hallotta meg a kétségbeesett hívást.

 KisNils jobb módját nem látva, kezébe fogta a zsebkendő két-két sarkát, mintha ejtőernyőbe kapaszkodna, és várta a becsapódást. Szíve a torkában dobogott, meg volt győződve róla, hogy itt a vége: Nils Holgersson, szép életed volt!

 Ám a becsapódás elmaradt: olyan gyengén érkezett le egy esernyő vásznára, hogy maga is meglepődött. Annál inkább kellemetlen volt, hogy elkezdett csepegni az eső, és az esernyő szövése oly síkossá vált, hogy nadrágját, ingét szétáztatva szánkázott le az anyagon, és most még a zsebkendő sem védhette meg az eséstől: keményen érkezett a macskakövekkel kirakott utcára.

 Néhány másodpercig csak hápogni tudott, majd lassan felült. Végignézett magán, ám nem látott semmi sérülést. Nagyot sóhajtott, óvatosan felállt, és elfutott az első rejtett pont felé, ami egy elhagyatott kis mellékutca képében vált valóra.

 Jobb ötlete nem révén elindult az utcán. Alig ment egy keveset, mikor meglátta, a merőlegesen befutó, széles, növényekkel beültetett utcán tolongó emberek tömegét. Számára mind hatalmasnak látszott. Gyorsan a falhoz lapult, és hallgatózott.

 Hangos nevetést, lépések zaját hallotta, a háttérben muzsika szólt.

 Óvatosan elindult az utca felé. Nem akarta, hogy akárki meglássa, de már annyira ki volt éhezve az emberi hangokra, hogy nem tudta megállni, hogy ne közeledjen feléjük.

 Kilépett a járdára: rengetegen nyüzsögtek kinn, a szél és a csepegő eső ellenére.

Az utca kétoldali házainak közé széles szöveg volt kifeszítve egy pamutszalagra festve:

  Október-fesztivál, München!””

KisNils értette már, hogy miért vannak kinn ilyen sokan. Ismét elfogta a magányosság érzése, de mielőtt csöndes mélabújába eshetett volna, valami mást érzett, ami egy időre kivert minden egyebet a gondolatai közül: sülő gesztenye, finom meggyes pite illatát, forró citromos tea gőzölgő páráját az arcán.

 Nagyon kordult a gyomra, hiszen ilyesmit már hetek óta nem ehetett, mert a ludakkal való utazás során csak néha tudott csenni magának egy-két falatka főtt ételt.

 Amit most tett, ezen okokból kifolyólag nem elítélendő. Gyorsan szaladni kezdett a süteményes stand mögé. Hátul, a letakart asztal alatt talált egy kis pihenést, ám ekkor észrevette, hogy hát nem is kell az asztalról lopnia: itt álltak a sütemények ládákba csomagolva, frissen-finoman illatozva, csak ki kell szolgálnia magát!

 Két kézzel, a kulturált étkezési formát félredobta kezdte tömni a gyomrát: Mindenből csak egy picit evett, nem volt sokra szüksége. Mikor úgy érezte, hogy majd’ szétpukkan, megtömte a zsebeit, hogy legyen nála tartalékba is. (a kezébe nem rakhatott, abba az összehajtott takaróját szorongatta)

 Most már, hogy jól lakott a kedve is jobb lett, csakhogy a sok édességre, amit befalt úgy megszomjazott, hogy eldöntötte, hogy kerít valami innivalót is.

 Körülnézett az asztal alatt, és meg is találta, amit keresett: egy bögrében valamiféle aranyló ital gőzölgött. Odament, lábujjhegyre állt, és belekóstolt.

 Érdekesnek találta az ízét, de nem rossznak, s még meleg is volt! Bár még sosem ivott ilyet, úgy vélte, hogy nem fog megártani, így hát bele kortyolt jó párszor. Minél többet kortyolgatott, annál jobban kívánta: észre sem vette, és vagy fél centit leivott a bögre tartalmából, ami bizony az ő méreteihez vélten tisztes mennyiség volt.

 Mire tele lett, már véglegesen, kezdett elálmosodni. Különösnek is találta, hogy a színek egzotikus árnyalatokban vibráltak, és minden lelassulni látszott körülötte.

 Lassan elballagott az utcához, amelyből kiszaladt, (nem ügyelve rá, hogy megláthatja-e valaki) majd alaposan betakaródzott a zsebkendőjébe, és szinte azonmód elaludt.

 Mikor felkelt, szörnyen lüktetett a feje. Nem is emlékezett rá, hogyan került a kis utcába, de most már félt: egyedül volt, a nap is lement, a levegő erősen lehűlt, ráadásul úgy érezte, hogy a világ nem kellően megdőlt és úgy hullámzik, mintha csak tengeri utazáson lenne.

 Összehajtotta a zsebkendőjét, és a vállára terítette kabát helyett, majd elindult az utcán. A délutáni tömegnek már nyomát se vélte, csak néhány morzsát látott a stand helyén. Alig bírt odanézni, a gyomra ellenkezően rándult össze.

 Lassan ballagott a városban. Nem tudta, mihez fogjon. Itt állt egyma



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 4
Tegnapi: 6
Heti: 4
Havi: 4
Össz.: 8 924

Látogatottság növelés
Oldal: Alkotásaink 4. : KisNils Holgersson utazása a vadludakkal Egyiptomba (1-5. fejezet)
T.I.R.P.Á.K. avagy Teljesen Intelligens Rocker Palánták Általános Közössége - © 2008 - 2024 - tirpaktarsulat.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »