6. fejezet

 

 KisNils a milánói pályaudvar peronján állt. Késő éjszaka volt, pisszenés se hallatszott a környékről. Minden csendes, nyugodt és magányos volt. Bár nemrég ébredt fel az álmaiból, Nis ismét fáradtnak érezte magát; sötét lepel pihent a városon, és a fiú úgy határozott, hogy védett helyre húzódik, és ott tölti el az éjszakát.

 Rántott egyet hátizsákja pántján, majd nekivágott a pályaudvarnak. Vagy fél órát téblábolt, mire megtalálta a nyitott kijáratot. Kiszaladt az épület elé. Az úton magányos autó dudált, majd befordult a sarkon, és fényét elnyelte a homály.

 KisNils nekiiramodott a városnak. Elhatározta, hogy az első rejtett kis zugban meghúzza magát. Erre alig egy fél óra múltán módja is akadt: egy csinos kis szálló lépcsője alatt puha homokkal borított védett kis zugra lelt. Hamarosan ismét elaludt.

 Másnap reggel hangos dudaszóra ébredt. A szeme felpattant, agyán pillanatok alatt cikázott át az előző nap összes eseménye. Egy hűvöskés fuvallat az utolsó álmot is kifújta a fejéből, és mostmár frissen állt az új nap elébe.

 A hangos dudaszó a párhuzamos utca felől hallatszott, amely, mint már látta, egyáltalán nem volt üres és csendes. Kellemes kis reggeli dugó állt az út hosszában. Nils körbefordult, hogy láthasson egy utcanév-táblát.

 Az utca neve „Kelet” volt, vagyis jelölte, hogy az utca keletről nyugatra tartott, és viszont. Ebből KisNils már egyszerűan kilogikázhatta, hogy neki pont merőlegesen az utcára nézvén kell elindulni, a város széle felé tartva, hogy meglelje a csapatot. Most látta be, mekkora feladatba vágta a fejszéjét. A város hatamas volt, és a ludak ezer, és ezer helyen rejtőzhettek el, ám mást nem tudván tenni, elindult a kiszabott irányba.

 Egyszer csak egy hatalmas lépcsősor tetején találta magát, mely nyilvánvalóan a metróhoz vezetett. Ekkor már vagy két órája kutyagolt, így boldogan ment le a föld alá, az új kalandokba, hogy hamarabb a város széléhez jusson.

 Fél óra metrózás után feljött a végállomáson: ez a környék már csendesebb volt, és úgy gondolta, hogy jó irányba tart. A napra nézett, majd a falon lógó nagy órára. Három fele járt az idő, vagyis a nap irányától kicsit jobbra kell nyugatnak lennie. Miután ismét betájolta magát, tovább indult. Buszozott, villamosozott, sőt! Egyszer még egy esküvői pár lovaskocsijának a gerendájára is felkapaszkodott, élvezve az emberek ünneplését körötte.

 A lényeg, a lényeg, hogy 5 óra tájban egy tábla alatt találta magát, amin ez állt: „Milánó, vége.” (sz.mgj. : ez nagyon beteg dolog). Előtte hatalmas szántóföldek terültek el lustán nyújtózkodva a láthatáris. Nilset elfogta a kétségbeesés. Hogy találja meg itt a ludakat?

 

 

 Térdre rogyott. Nem is tett kíséletet a keresésre, nem lett volna értelme. Lehet, hogy még itt sincsenek, avagy már elhagyták a tájat.

 Még sírni sem volt kedve. Minek is tette volna? Lassan feltápászkodott, és istentelen lassúsággal visszaindult a városban. Feltekintett az „Üdvözöljük Milánóban!” - táblára, és megremegett a szája sarka.

 Azt se nézte merre tart, hiszen célja sem volt. Ment, ment az alkonyi homályban fürdő utcák során, s majd mikor a csillagok már az égen ragyogtak, behúzódott egy ház udvarára, és egy pad alatt húzta meg magát éjszakára.

 Reggel továbbindult, és dél felé visszaért a pályaudvarra. Más ötlete nem lévén felszállt egy vonatra, mert úgy tervezte, hogy visszamegy Helmuthoz, és onnan talán haza.

 A vonat csomagtere szűkos volt, de legalább meleg. A sok utazótáska között bőven talált olyat, amelynek a zsebébe kis enni és innivalót tettek, így már az éhségével sem volt gondja.

 Unalmában körbe-körbe járkált a vagon hosszában, ügyesen kikerülve a veszélyes bőröndök sorát. Egyszer csak halk neszelést vélt hallani a háta mögül; valaki bizonyára jött mögötte.

 Gyorsan beugrott két sárga és egy barna sporttáska közé, és onnan nézett az idegenre. Leesett az álla a csodálkozástól: nem holmi ismeretlen állt előtte, hanem Frici, a szenilis manó.

 KisNils kilépett a táskák takarásából. Még így is vagy jó 2 centivel a törpe fölé magasodott, ez adott neki némi önbizalmat.

 Frici nem lepődött meg a különös találkozáson (vagyis hogy egy nálánál alig nagyob emberféle lény nagy dérrel-dúrrar csörtet feléje), hanem kedvesen (magamódján kedvesen) elmosolyodott, és boldogan köszöntötte Nilst.

- Drága fiam, mily régen láttalak! Mi szél hozott erre az istenverte helyre, te is Genovába tartasz, ecsém?

 KisNils ledöbbent. Mindenre számított, csak barátságos fogadtatásra nem. Ledöbbenve felelt:

- Én nem Genovába tartok, kérem tisztelettel. De ha már így hozta ez az átokverte helyzet, akkor (és itt nagyon szúrós tekintettel nézett a kábán nézegető Fricire) elmagyarázhatná a dolgok alakulását.

- Valóban? Azt hittem, nyilvánvaló. –mondta, és befejezettnek tekintette a kérdést. Mártonnal egyébiránt mi van?

 KisNils a kezével dörzsölgette a fejét. Úgy látta, hogy reménytelen vállalkozás egy olyan szemméllyel diskurálnia, aki azt hiszi, hogy évekkel ezelőtt él, és ő az apja, Márton lúddal utazván.

- Nem, uram, nem nyilvánvaló. Márton lúd már hosszú idő óta nem él. Mégis mit gondolt?

- Azt, hogy talán tévedtem…- motyogta zavartan, majd arcán a bugyuták boldog mosolya jelent meg. – De végülis, a lényeg, hogy itt vagyunk, a melegben, és minket nem hagyott el… Akarom mondani kapott el a nagy fagy…

 Nilsnek nevethetnékje támadt. Hiába szörnyű a helyzet, hogy sírni kellene rajta, annyira abszurd volt a jelenet, hogy nem tehetett róla, felkacagott.

 Frici érdeklődve nézte, majd így szólott:

- Fiam, hogy állsz a feladatoddal? Az utadat járod, látom, de azt, hogy meg hogyan találod, azt nem vágom… Vagyis értem…

- Milyen feladattal?- nézett rá KisNils csodálkozva.

- Jaj, hát az átok megtörésével, buta fiú. Hiszen mondtam, nem? – majd magában kuncogni kezdett.

 KisNils fáradtan csóválta a fejét.

- Nem tetszett említeni.

- Említeni? Nem kell az nekem tetszen. De nem ez a lényeg akkor. Hát, a feladatod annyi, hogy találd meg Amohadokot. Ő majd útbaigazít.

- Kit? Mit? Hogyan? Nem értem, kérem, mondja el…

- Amohadokot. A piramis őrét. Hiszen, Egyiptomba tart a csapat, nem tudtad, miért?- ámuldozott Frici teljesen ledöbbenten KisNils tudatlanságán.

- Értem.- mondta a fiú, bár nem értette. – És hogyan jutok el olda?

- Áhá, ez már egy izgalmasabb kérdés. Itt ez a térkép (egy kis papírfecnit vett elő a zsebéből), ez megmutatja.

 KisNils a kezébe vette a papírt, de semmit sem látott rajta, csak egy morzsát, amit rövid úton lesöpört.

- Látod? Nem látod?- érdeklődött a manó.

- Nem látom.- rázta a fejét a fiú.

- Na, látod!- bólogatott a manó kacagva. Csak a nap fényénél mutatja meg magát. De elmondom, mi áll rajta, nyisd ki a füleidet, kisember!

 KisNils elég sértőnek talála, hogy egy nálánál jóval kisebb valaki mondta neki, hogy kisember, de nem tette szóvá a dolgot. Megpróbált figyelni.

 A kicsi, szenilis manó elmagyarázta neki, hogy merre kell tartani, hogy útját teljesítse. Innentől Líbiába kell jutnia, majd onnan át, Egyiptomba. A középső piramisnak a legfényesebb csillag felé néző sarkánál lévő kövét meg kell döngetnie, ötször, és kinyílik a bejárat Amohadokhoz, a piramis őréhez.

 KisNils ezek után nem szólt semmit. A vonat robogott velük Genova felé, meleg volt, és a fejében csak úgy zsongtak a gondolatok. A manó sem erőltette a témát: hamarosan az igazak álmát aludta. Így érkeztek meg a genovai főpályaudvarra.

 A fiú hátára csapta a hátizsákját, benne a kincset érő térképpel, majd nesztelen léptekkel elhagyta a vonatkocsit. Nem akarta tovább élvezni a törpe társaságát. Bár nem teljesen ő volt a hibás, nem tudta megbocsájtani neki, amit tett.

 A genovai állomás nagy. Nagyon nagy. Vagy fél órájába tellett KisNilsnek, míg kikeveredett a forgatagból. Tudta, hogy a kikötőbe kell jutnia, hogy hajót találjon, amely délnek megy.

 A nap melegen sütött az északi félgömb 44°-án, KisNils hamar megszomjazott. Elővette kicsiny vizes”palackját”, és kiitatta a maradék vizet. Elhatározta, hogy az első adandó alkalommal újra fogja tölteni.

 A napot nem csak a kikötő keresésével töltötte: fél óra után rájött, hogy minden második utcáról oda lehet jutni. Most először városnézésre is indult, mert úgy tervezte, hogy egy-két napot eltölt a városban, és pihenni, bámészkodni fog.

 Bejárta a híresebb terket, megnézte az épületeket, pancsolt egyet egy csinos kis szökőkútban; már nagyon rég óta nem volt alkalmas tisztességes mosdásra.

 Másodnap estefelé újra az állomás területére tévedt. Más dolga nem lévén, téblábolt egy peron végén, nézte a közlekedő vasúti szerelvényeket.

 Egyszer csak hosszú, ezüstös libbenést látott pár eldobott papírdoboz között. Lemerevedett, látott már ilyet, nem is olyan régen. Óvatosan hátrálni kezdett. Egészen jól működött a dolog, ám nagy figyelmében elbotlott egy hibásan lerakott kőben, és fenékre esett. Bár nem mert szitkozódni, mégis elég zajt csapott.

 Konigunda felé fordította fejét, mandulavágású szemei a fiú arcán állapodtak meg. Szája mosolyra húzódott, lassú léptekkel a fiú felé indult.

 KisNils felpattan a földről, alig-alig hátrapillantva rohanni kezdett. Az ezüstróka gond nélkül utólérte, ám Nils hirtelen kanyart tett balra, és beslisszolt két kuka közé.

 Konigunda csillogó szemmekkel ült le elé, várván a pillanatot, mikor meglátja, hogy a fiú kiszalad rejtekhelyéből. Tudta, másmerre nem mehet.

- Csak nyugodtan bújócskázz, kis ember, szeretem én a játékot! Ha kijössz, játszhatunk együtt te, meg én. Egyszer úgyis ki kell jönnöd, nem azért utaztam át országokon, hogy egy neveletlen kis töpszli, pöttöm manó kihozzon a sodromból. Nem, nem, nekem van időm.

- Nekem is, te szőrgombóc!- kiáltott vissza Nils, majd szaporán pislogva nézte, hol találhat egérutat. A rókalánynak igaza volt: az egyetlen út az ő nyitott szája lenne, és… De nem!

 KisNils meglátott valamit, ami eddig elkerült a figyelmét. A kuka oldalán kis fokok voltak vájva; Nils nem értette a céljukat, de most hálát rebegett értük.

 Villámgyorsan, zajtalanul felkapaszkodott rájuk, majd a kuka másik oldalán leereszkedett, és elhagyta a peront. Konigunda gyanútlan nézte még mindig a kukák közötti rést.

 Nils eliramodott, megkereste a kikötőt, és megnézte, melyik hajó kell neki. Kelibiát, egy kis tengerparti városkát tűzte ki úticéljául. A hajó másnap reggel, 9 órakor indult volna a legközelebbi dokkból.

 Mivel félt, hogy Konigunda üldözőbe veszi, a nap hátralevő részét egy raktárépületben töltötte, ahol egy üres vödörben lelt menedéket. Vesztére.

 Másnap reggel arra ébredt, hogy a vödör feldőlt. Kimászott belőle, ám amit látott, attól igazán úgy érezte, hogy ez élete egyik legrosszabb reggele. Hajón volt, igaz. De nem azon, amelyen szeretett volna.

7. fejezet

 

 KisNils beletörődötten ült a raktér egyik sötét sarkában. Ismét eltévedt. És neki ebből már nagyon elege volt. Várta az elkerülhetetlen kikötést, hogy megtudja, hová keveredett. A délelőtt során Frici manó térképét bújta a napfényben, ám mostmár alacsonyan állt a nap, hogy kirajzolódhassanak a vonalak a papírlapon.

 Mivel a hajó jobb oldalán sütöttek be a lenyugvó nap utolsó sugarai, arra következtett, hogy délnek tartanak. Ez legalább jó hír volt.

 A következő napban nem történt semmi különös, azt nem számítva, hogy ennivalója vészesen csökkenni kezdett, újabb gyűjtőkörűt tényével fenyegetve.

KisNils este békésen szendergett, mikor hangos dudaszó risztotta fel. A hajó kikötött!

 Felpattant, ügyetlenkedve hátára csapta a táskáját, és a lépcsőfeljáróhoz óvakodott. Amint várta, nem sokkal később ajtót nyitottak, és ő kislisszolhatott a hajófedélzetre. Onnan a leereszkedett egy lapos valamin, aminek sajnos nem ismert a nevét, majd leszaladt a kikötő padlójára.

 Első dolga az volt, hogy megtudja, hová keveredett. Azt se tudta, hogy sziget-e vagy kontines ahol van, a Hold tükröződött előtte a vízen, hullámok hullámoztatták sugarát.

 KisNils el akarta hagyni a kikötőt, vagy legalábbis biztonságos helyre jutni. Elindult a keskeny, egyenes utcák egyikén, közben figyelemmel kísérve az utcatáblákat, és az épületeket, meglátva a város nevét.

 Hamarosan meglett a szerencséje. Az egyik kicsinosított épületen ez állt: „Üdvözöljük Messinában, a 8. őszi mulatságon”

 Messina… Messina… Hol lehet az? KisNils gondolkodott, majd- miután unalmas perceiben nem volt más dolga- kívülről megtanulta az egész térképet, így hamar beugrott neki, hogy merre jár. Hál’ istennek, tökéletesen irányba tartott! Az útja újra célt talált!

 Miután az álom kivételesen teljesen kiment a szeméből, elindult a városban. Hamar elérte a városhatárt, és bár már éjfélt is múlt az óra, frissen járkált a mező szélén. Nem tudta, miért tetszik neki ez a táj annyira; a friss levegő langyos volt, felhők szálltak a horizont távoljában, és a béke körbeburkolta.

 Észre se vette, hogyan jutott arra a kis földútra, amelynek most verte fel lépéseivel a porát. Élvezte, hogy maga mögött hagyhatta a várost, nem is gondolt rá, hogy hamarosan vissza kell térnie a kikötőbe, hogy újra egy hajóra szálljon. A reményt már feladta, hogy a ludakra leljen.

 Ezen az ezüstösen ragyogó helyen nem tudott szomorkodni, tulajdonképpen, még jó is volt a kedve, dudorászott is. Egyszer csak fehér foltot pillantott meg maga felett. A holdfény ezüstösen tükröződött rajta, így csak nehezen tudta kivenni, mit is lát. Eleinte azt hitte, valamiféle ragadozómadár, ám, miután jobban szemügyre vette, láthatta, hogy a lábán nem meredeznek karmok, és nem lecsapni készül rá; valószínűleg észre sem vette.

 KisNilsnek igen ismerős volt ez a folt. Vagyis, dehogy folt, ennek határozott alakja van! A világ ezüstös varázsa darabjaira hullott szét, mikor felismerte, hogy mit… Dehogy is, hogy kit lát!

 A realizálás szent pillanatában hatalmasat kiáltott:

- Gergő! Ide!

 A madár nem vélte hallani. Nils futni kezdett utána, de hamar feladta, hiszen esélye sem volt a sötétben futva utólérni egy ludat. Még párszor utánakiáltott:

- Gergő! Gergő! Gyere vissza, itt vagyok!

 Ekkor, mint egy végszóra, a madár visszafordult. Alacsonyabbra ereszkedett, kereste a hang forrását.

 Lelkét halvány reménysugár járta át. Talán megtalálja kis barátját, pedig már feladni készülte a reményt?

 Tágra nyitotta a szemét, nézelődött, merre lehet a fiú. A szellő miatt nem tudta pontosan megmondani a hang irányát, de biztos volt felőle, hogy a földútról jött.

 KisNils elővette ez alatt a takaróját, és azzal kezdett integetni Gergelynek. Mikor az meglátta a jelet, óvatosan, de sebesen landolt a fiú mellett. Nem szóltak semmit, de KisNils odaszaladt hozzá, átölelte a nyakát, szemében elsíratlan könnyek ragyogtak. Innen már biztonságban lesz! Vége a magányos vándorútnak. Az eltévedt utazó hazatért.

 Csendben felmászott Gergő nyakában. „Majd holnap kifaggatom, mi történt, mióta elvesztem.” -gondolta. Egyelőre örült, hogy itt lehet, hamarosan visszatér a csapathoz. Az egész olyan valótlannak tűnt, hogy attól félt, egy pillanatban csak felébred a hideg, rideg világban. De a pillanat tovább élt, lassan hagyták maguk mögött Messina utolsó, halovány fényeit. Itt már csak a szántóföldek vették körül őket.

 Gergő sem tudta, mit mondhatna. Annyira aggódott a fiúért, bele se mert gondolni, mi minden történhetett vele, mikor nem volt mellette. Mikor észrevette, hogy a szél leszakította hátóról kis utasát, a csapatot otthagyva azonnal keresésére indult - de egy óra könyörtelen közdelem után belátta: innentől a fiú már nincs az ő szárnyai alatt, így nehéz fejjel tért vissza Makkáékhoz.

 „Ne félj- mondta neki Makka biztatásul- KisNils erős, okos gyerek, tudja, merre kell tartania. Meglásd, egy napon újra megtalálod.”

 Gergő elmosolyodott, majd ereszkedni kezdett egy gyömölcsös felé. Igen, megtalálta Nilst.

 Amennyire halkan csak tehette, leszállt, majd a csapat tagjait fel nem ébresztve leheveredett a csoport szélén. Meghagyja holnapra a hírt, hogy Nils megkerült. Aludjon mindenki békében.

 KisNils leszállt a nyakáról, majd a hasa mellé telepedett. Úgy érezte, végre ott van, ahol mindig is lennie kellett volna. A világ ismét ezüstben ragyogott, és olyan gömbölyű volt, mint amennyire egy embernek gömbölyű csak lehet.

 Gergőre pillantott:

- Hiányoztál!- súgta halkan a fülébe.

- Te is nekem, kis barátom!- válaszolt neki a lúd halkan, majd mindketten mély álomba szenderültek.

 Másnap reggel az egész csapat elámult, hogy Nils meglett. A reggel jó kedvűen telt el, majd a csapat újra útnak indult. Úgy tervezték, hogy következő állomásuk Máltán lesz. Szerették azt a  helyet, mert volt ott egy kis erdő, ahol a legkülönbözőbb, ízletes bogyók termettek.

 A csapat átrepült Messina felett: KisNils lenézett, és látta, hogy a hajó, amelyen érkezett, már nincs a kikötőben. Továbbindult valamerre. Hogy merre, azt csak jó idővel később tudhatta meg. Elhaladtak fölötte Máltára vezető útjuk során. KisNils boldogan kacagott: ő itt vol fenn a szelek szárnyán, míg Frici és Konigunda ki tudja merre járták útjukat.

 Málta valóban szép hely volt. Három napot pihentek meg itt. Nils és Gergő az első napot a sziget megtekintésével töltötte. Gergely közben elmesélte, hogy csak azért láthatta meg őt Nils azon az éjszakán, mert mióta eltűnt- bár kevés esélyt adott neki - de minden nagyobb várost berepülte keresztül- kasul, hátha megtalálja KisNilst.

 A második napon nem csináltak semmit, csak süttették a hasukat, Nils úszott egyet a tengerben, mert az egyik ifjabb lúd elvitte őt magával. Élelmet nem kellett keresnie, a szigeten jócskán akadtak ehető növények.

 Harmadnap úgy döntött, hogy sétára indul. Bár Makka boldogan engedélyezte, hogy kedve szerint csavarogjon, persze nem túl messzire, ő mégis megkérte Gergőt, hogy tartson vele. Így jobban érzte magát.

 Egy közeli falucskához közeledvén Gergő lecsapott elé, és gyorsan a hátára parancsolta.

- Mi történt?- kérdezte Nils, miközben próbált felkecmeregni a lúd nyakába.

- Konigunda….- felelte fáradt sóhajjal Gergely. Előbb szaldt át az úton, nem akarom, hogy szagodat vegye. Sajnos ötletem sincs, hogy juthatott itt is nyomunkra.

- Nekem van.- felelte Nils sötéten.- Hajóval.

- Mindegy, a lényeg, hogy figyelmeztessük a csapatot, hogy nem vagyunk egyedül a környéken.

 A következő fél órában a csoport összekapta magát, és a szíget egy távolabbi pontján ütött szállás délutánra és estére. Itt már nem érhette utól őket semmiféle veszély.

  A nap további része békésen telt. Nem zavarta meg semmi a nyugalmukat.

 

8. fejezet

 

 A következő napok eseménytelenül teltek. Máltát elhagyván a csapat szálegyenest Tunéziának tartott.

 A rész, ahová érkezni szándékoztak egyszerűen leírva nagy, és száraz volt. Sivatag uralta a tájat a szemhatárig, csak itt-ott törte meg egy száraz növényke vízért rimánkodó kis szára.

 KisNilsnek, bár a táj nem kecsegtetett se vendéglátással, ám annál inkább marsztalással, tetszett a hely. Úgy érezte, hogy az ember itt igazán szabad lehet, és addig futhat, míg össze nem rogy a fáradtságtól; akkor sem akadna senkibe.

 Kora délutánra érték el a pihenőhelyet. Már mindenki vágyott egy csöppnyi lazításra, az elmúlt napok irgalmatlanok voltak mindannyiukra nézve.

 Amíg a csapat pihegett, Nils kihasználta az alkalmat, és víz, no meg ennivaló után nézett, mert már megfogyatkozóban voltak legutóbb gyűjtött tartalékjai. Miután megpakolta a hátizsákját minden jóval, visszament a csapathoz. Az égen egy árva felhő sem úszott, és a fiú már kezdte hiányolni az otthoni, Västra Vammenhögni időjárást.

 Nem sokkal később, persze még mindig a pihenőidőben, a horizonton sötét csí bontakozott ki, mely egyre- egyre magasodott feléjük. Makka aggódó szemekkel nézte, hogyan közelít a sivatag réme feléjük.

- Makka, mi ez?- kérdezte Nils a közeledő monstrum láttán.

- Ez kérlek? Homokvihar, fiú, és ha jól látom, igen heves fajta. Bölcs gúnár azt mondaná, menjünk innen, keressünk menedéket, de én már megéltem annyi vihart, hogy tudjam: innen a legközelebbi menedék előtt is nyakunkba kapnánk az átokverte szelet, és ha már helyben kell bevárnunk, akkor amögé a domb mögé bújunk, amit arra látsz.- felelte Makka, és a fejével mutatta az irányt.

- Nem lesz bajunk?- tudakolta KisNils, nem volt bizodalma a csenevész kis földkupacban.

- Nils, figyelj ide! Ha Gergő mellett maradsz, míg a vihar el nem csendesül, megígérhetem, hogy nem esik bántódásod. Most menjünk, keltsük fel a csapatot, ideje lenne fedezékbe vonulnunk.

 A csapat villámgyorsan összekapta magát, és elvonult a bucka mögé. Pár perccel utána meghallották a zajt: az eszeveszetten süvöltő, titáni erejű szél zúgását. KisNilsnek felállt a szőr a hátán: a hang leginkább olyan volt, mint haldoklók sóhaja visszhangozna a csendben.

 A hangot kicsivel később követte maga az őrült táncot járó homok is. Olyan hirtelen csapta őket oldalról meg, hogy KisNils elesett, és vagy kétméternyit gurult a domboldalon. Gergő után kiáltott, de nem kapott választ. A dühöngő zúgás mindent elnyelt, megszűntek az irányok, értelmét vesztette a fel, s a le, és Nils kétségbeesetten próbálta fenntartani magát a homok színén.

 A szél fel-felkapta, és arrébb repítette, szeme- szája tele volt homokkal, lassan az időérzékét is elvesztette. A világ a felszínen maradás ritmikus küzdelmévé vált. Átcsapott a homok a feje fölött, majd a következő pillanatban szétfújta a szél, hogy ismét támadást indíthasson.

 Egy idő után Nils valamiféle békét vélt találni ebben a monotonitásban. Lehet, csak levegőt nem kapott eleget, de azt kezdte gondolni, hogy egész kellemes a szélnek dőlni, és hagyni, hagy játszon vele, mint holmi rongybabával. A csapat iránti aggódása semmivé lett. Ő volt ott, és semmi más, ő volt ott, és a vihar körülölelte a kis világát. De mindez csak a fantázia műve lehetett.

 Lassacskán enyhülni kezdett a szél. Eleinte csak annyira, hogy egy pontra kuporodhasson, majd fokozatosan lecsendesült. Nils feküdt a homokon. Nem tudta, hol van, és hogy került oda. A világ egy csodálatos kirakóként terült el előtte, de ő nem találta a darabokat. Közel állt, hogy a semmibe bukjon.

 Óráknak tűnő pillanatok után végre kezdte megtalálni öntudata cserepeit. Ahogy kezdett kitisztulni a feje, úgy nőtt benne a félelem is. Bár a viharnak már nyomai se voltak, de se a domb, se a csapat nem volt sehol. Nils egyedül volt, és semmi nem mutatta, hogy a ludak a közelben lennének. A sivatag elnyelte őket a szeme elől.

 A fiú felállt, és elindult a nap felé. Azért arra, mert pont a nappal ellentétes irányból jött a vihar, vagyis arra sodorhatta el, így neki visszafelé kell tartania.

 Mialatt a fiú a csapathoz próbálta visszaküzdeni magát (és nem tudhatta, hogy tökéletesen rossz irányba tart), Makka és Gergely lúd már tervezgette, hogyan fogják megkeresni a fiút. Makka ellenezte, hogy repülve induljanak keresésére: a csapat fáradt volt, nem akarta megkockáztatni, hogy valamely tagja eltévedjen. Bár még csak 4 óra felé járt az idő, félt, hogy sötétedés előtt nem érne vissza valamelyikőjük.

- Én azt javaslom helyette- magyarázta Makka-, hogy a sivatag egyik valós lakójával próbáljuk meg megkerestetni a fiút. Nekik olyan szemük, fülük, és orruk van a sivatagi keresgélére, hogy seperc alatt megtalálják Nilst.

- Remélem igazad lesz!- felelte kicsit keményebben, mint szerette volna Gergő. – És mégis hogyan akarsz egy ilyen lakót lelni?

- Könnyebb azt, mint gondolnád. Vannak ismerőseim, hidd el, fél órán belül úton lesznek, hogy megtalálják KisNilst, és visszahozzák.

 Ez után Makka elküldött öt jobb állapotban levő ludat, hogy keressenek egy tagot a sivatagi sünök, gyíkok, vagy rágcsálók közül. Nem sokkal később már vissza is érkeztek.

 Nyomukban egy kicsi, fiatal sün loholt. Nem látszott rajta az elmúlt 2 óra viszontagsága. Mindig vidám arcával pillantott fel Makkára.

- Üdvözöllek, ismeretlen. Köszönöm, hogy azonnal jöttél, amint a nagy szükségben megkerestünk.

- Ez csak semmiség, ó, vezetője a ludaknak. Nyugodtan szólíts csak Rozinak. A teljes nevem Rozália, de az olyan komoly, nem kell tartanunk magunkat a formalitásokhoz.

- Örvendek, Rozi! Engem Makkának hívnak. Nagy szükségem van rád. Csapatunk legkisebb tagja, az emberfiú Nils Holgersson elkavarodott mellőlünk a viharban, és most nem találjuk. Mivel a sivatagi sünöknek igen jó érzéke van ehhez, megtennéd-e nekünk, hogy megkeresed, és visszahozod kis barátunkat?

Rozi Makkára mosolygott.

- Ne félj, Makka, hamarosan itt fogunk állni a fiúval, sértetlen, egészségesen. Adj két napot, és nyomára bukkanok, ha méternyi homok is fedi be.

 Szóval és tettel, Rozi már éppen indulni akart, mikor egyszer csak Frici jelent meg a semmiből a csoport közepén. Mindenki megrökönyödött hirtelen ottermésétől, még Makka is, ám ő hamar úrrá lett illetődöttségén, és köszöntötte:

- Kellemes délutánt, manó! Minek köszönhetjük, öhm… Jöveteled? Itt termetted?

 A manó szokásos bugyuta mosolyával nézett rá, majd viszont köszönt:

- Jó napot, Makka. Ó, jöttem, azt gondolom látod, keresem a kis barátod… Nincs itt?

- Kire gondolsz? Nils Holgerssonra?- vonta meg a szemét Makka.

- Rá, rá, persze, hogy rá. Már elindult Egyiptomba?

- Dehogy indult. Elveszett a viharban.- magyarázta Makka kelletlenül.

- Vihar? Drága ludam, neked is túl sokatt sütötte a fejed a nap. Hiszen ragyog az ég, na meg tiszta kék!

 Makka nem állt le elmagyarázni a részleteket a manónak.

- Mit kéne tudnia?- érdeklődött inkább, gondolván, csak nem véletlen jött személyesen Frici, ha mondani akar valamit, az fontos lehet.

-  Csak azt, hogy ne feldje: Egyiptomban keresse Amohadokot, tőle majd megkapja a következő utasításokat. Keresse Amohadokot, a piramis őrét, és megsegítheti az északi országokat. Menjen sietve, az idő mindennél fontosabb!

 Aztán, meg se várta, hogy a ludak reagáljanak mondandójára, fogta magát, és szótlanul semmivé vált. Ha KisNils itt lett volna, biztosan megkérdezte volna, hogy minek utazott a manó a vonattal, ha semmi szüksége nincsen szállítóeszközre. De nem volt itt, hiánya ürességet hagyott maga után a  csoportban.

 Rozi Makkára pillantott.

-Indulhatok?

- Indulj. Add át a manó üzenetét Nilsnek, és kérlek, vidd el Egyiptom irányába. Tudom, hogy nagy a kérés, de nem teljesítheti a feladatát, ha a ludakra lesz utalva. Ahogy Frici mondta, az idő mindennél fontosabb. És a ludaknak most lesz egy hosszabb megállója, nem engedhetjük, hogy KisNils heteket késlekedjen miattunk.

- Értettem. Ha nem látnálak többet, örültem a szerencsémnek!- kiáltotta vissza Rozi, és meglepő gyorsasággal indult el, a ludak számára ismeretlen okokból, a buckán felfelé.

 Rozi egész éjszaka menetelt, hisz a sünök, főleg a sivatagiak igen szívós fajták, így úgy gondolta, hogy a délelőtt folyamán megleli a fiút. Maga sem tudta, honnan ismeri az irányt, amerre mennie kell, lehet, ez egy ösztöne volt. De a lényeg, hogy délelőtt valóban megtalálta a fiút egy kisebb buckán ücsörögve. Arca csíkos volt, valószínű, hogy sírt az éjjel. Hátizsákja fél vállán lógott, egy kis kenyérhéjat nyammogott a legkevesebb lelkesedéssel. Nagyon sajnálatra méltó állapotban volt. Bizonyára úgy vélte, hogy itt éri a vég, hiszen már lassan másfél napja menetelt a kietlen tájon, és senkivel nem találozott.

 Rozi lassított a léptein, majd odakiálott:

- Nils Holgersson, te vagy az?

 Nils hátratekintett, nem akart hinni a füleinek.

- Én vagyok az, igen, itt vagyok! Te ki vagy?- kérdezte, miközben végignézte a sünt.

- Rozi vagyok, Makka kért meg, hogy keresselek meg. Nagyon hiányolnak, és azt kérik, tarts velem, a manó meglátogatott, és azt a feladatot adta, hogy tartsunk Egyiptomba, és találjuk meg Amohadokot.

- Az olyan messze van!- kiáltotta Nils, ám hamar így folytatta - De mennünk kell, nem igaz?

- Menjünk.- helyeselt Rozi, majd lassított tempóban elindult. Bírod az iramot, kis ember?

- Bírom! – felelte Nils, és úgy tett, mintha az arcát dörzsölné, ám Rozi látta, hogy a könnyeket törölte széjjel. Ekkor részvétet érzett az ismeretlen fiú iránt, aki mellette gyalogolt.

„Milyen bátor gyerek!”

 

9. fejezet

 

 A sivatagban az ember egészen másképp viszonyul mindenhez. Rozi és KisNils, bár még nem ismerték egymást rég óta, igazán jó barátokká lettek. A sün, figyelembe véve a fiú igényeit, hosszabb alvási időt hagyott neki, és amikor csak tudta, olyan tájak felé vezette őt, ahol élelmet és vizet találtak. Ez mindkettejük számára létfontosságú volt.

 A monoton menetelés alatt egyfolytában beszélgettek. Az idő röpült, és az éjszaka mindig úgy találta őket, hogy nem annyit haladtak, mint tervezték. Rozi persze mehetett volna sokkal gyorsabban is, de azt nem várhatta el Nilstől, hogy futva kövesse, hisz nem bírta volna.

 Mikor Nils megkérdezte, hogy miért nem a ludakkal utazik Egyiptomba, a sün így felelt:

- Nils, figyelj ide. Makka azt mondta, hogy hosszabb megállót kell beiktatniuk az útba, és neked minden perc fontos. Egyébiránt talán jobb is, hogy nem maradtál a csapattal. Úgy hallottam, hogy az egyiptomi ludak megelégelték a csoportos átvonulásokat, és fokozottan figyelik, ki lép a területükre. Makkáéknak még meggyűlhet velük a gondjuk.

- De hát így sem haladunk! Ha legalább látnám a célt, de az olyan messze van, azt se tudom, megérjük-e egyáltalán, hogy elérjük a piramisokat!

- Várj csak, nemsokára egy oázist kell megpillantanunk, ha érzékeim nem csalnak. Ott majd csak kitaláljuk, hogyan növelhetnénk a tempónkat. A legegyszerűbb lenne, ha a hátamra pattannál, de tudom, a tefélédnek olyan lágy, kényes bőre van, nem maradhatnál meg rajtam.

- És ha valamit rád terítenék? Az nem segítene?- kérdezte Nils, és a „valami” alatt minimum falapra gondolt.

- Meglátjuk. Csak várd ki a lehetőségeket.

 A következő fél óra menetelés után valóban megpillantották az oázist. Nem volt nagy, de volt egy kis kiépített vizeskútja, amit az átutazó kereskedők használtak, így tudtak vizet szerezni. Miután kellmesen teleitták magukat, és KisNils is megtöltötte a kulacsát friss vízzel, elindult, hogy valamiféle anyagot találjon, amitől nem sértik meg Rozi tűhegyes tüskéi.

 Egyszer csak világosbarna faszerű anyagot pillantott meg az egyik bokor tövében elszóródva. Odaszaladt, felkapta, vizsgálgatta. Nagy örömére, a hirtelen lelt kincs parafadarab volt! Bizonyára az utazók hagyhatták el egy alkalommal, ám Nilsnek ez maga volt Fortuna csókja.

 Boldogan vitte vissza a parafatöredéket Rozihoz, majd az engedelmével egy középső tüskéjére szúrta, hogy jó stabilan álljon. Ezután felkapaszkodott. Örült, az ülés nem billegett. Bizonyára kell majd kapaszkodnia kicsit, de legalább sokkal gyorsabban tudnak majd haladni, mint eddig bármikor.

 A táskáját Rozi két elülső tüskéjére akasztotta, kivéve egy fehér pólót nem, amelyet a fejére húzott a tűző nap ellen.

- Jól megvagy, Nils?- kérdezte a sün vidáman, majd próbaként tett pár lépést. A fiú könnyeden maradt fenn a hátán.

- Ez több mint jó! Csodálatos a hely! De ugye, ugye nem vagyok nehéz? Nem akarlak terhelni.

 A fiú komolyan aggódott emiatt, de Rozi csak mosolygott, majd sebes léptekkel, szinte futva elindult. Villámgyorsan hagyták maguk mögött a tájat.

 A következő pár órában nem igen szóltak egymáshoz. Mindketten a saját gondolataikkal voltak elfoglalva.

 Egyszer csak a csöndet Rozi törte meg.

- Figyelj ide, Nils. Nem tudod, ugye mit kell tenned, hogyha meglelted Amohadokot. Jól gondolom?

- Nem, valóban nem.- Nils már sokat töprengett ezen, de nem talált rá magyarázatot.- Miért, Rozi, te igen?

- Nem mondhatnám, hogy biztosan tudom, de sejtem, hogy mi lehet. Elég régi monda járja a sivatagban, ami Amohadokról szól, és bár egy részük sületlenség, van néhány, ami úgy tűnik, bizonyítékkokkal alátámasztható. Egyik ezek közül, és ami valószínűleg téged érinthet, a különleges rézércről szól, amivel befolyásolni lehet az északi átkot.

- Honnan tudsz te minderről?- érdeklődött Nils.

- Szóbeszédek.

 KisNils nem szólt semmit. Úgy gondolta, hogy kicsit csalódott lesz, ha valóban egy szürke, koszlott fém miatt kell átkelnie az egész sivatagon, de amíg nem tudta biztosra, nem mert következtetéseket levonni. Csak pozitívan álljunk a dolgokhoz…

- Köszi, Rozi, hogy elmondtad ezt nekem. Talán, tényleg az ércet kell megkeresen, vagy megszereznem ettől az Amohadoktól, a piramis őrétől.

 A továbbiakban már más, hétköznapibb dolgokról beszélgettek. KisNils mesélt Rozinak Európáról, az ottani növényekről, időjárásról, az életértől. A sün igazán lelkes és figyelmes hallgató volt, itta az információkat a zöldellő erdőkről, harmatos tavaszokról, és aranysárga, rezgő levelű őszökről, hiszen ezek számára mind újdonságok voltak.

 Mindemellet a nap egyhangú monotonitással telt. Este ettek, majd nyugovóra tértek. A sivatagi éjszakák hűvösek voltak, így jól be kellett burkolóznia a takarójába.

 A következő pár nap eseménytelenül telt, ám KisNilsnek ismeretlen okokból a növényzet egyre gyarapodott, vagyis már az egy-két fűcsomó mellett megjelen három- négy is. Igazán nagy változatosság.

 A Nap továbbra is tűzött, és nagy volt a forróság. Kezdte megutálni a sivatagot. Ebben teljesen biztos volt.

Oldal: KisNils utazása (6-9. fejezet)
T.I.R.P.Á.K. avagy Teljesen Intelligens Rocker Palánták Általános Közössége - © 2008 - 2024 - tirpaktarsulat.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat